Századok – 1969

Tanulmányok - Elekes Lajos: Az amerikai analitikusok és a történelmi relativizmus relativista bírálata 1024/V–VI

1028 ELEKES I. A JOS tárgyúakhoz, hanem a társadalmi tárgyúak közül például a gazdaságtanhoz, a szociológiához, a pszichológiához képest is. Gyakorlata nagyjából megmaradt az angolszász nyelvterületeken olykor naturalizmusként jellemzett pozitivista tényközlés szintjén, szemléletében viszonylag legközelebb a liberális politikai hagyományokhoz. Elméleti kérdések kevéssé foglalkoztatták; a történetfilozófiától vagy a történetfelfogás, a történelmi kutatómódszer problémáinak filozófiai szintű vizsgálatától határozottan idegenkedett. Lényeges változás előjelei mutatkoznak századunk tizes éveitől, talán — mint általában számítani szokás — a J. H. Robinson „The New History" című művének megjelenésétől (1912) illetőleg az ehhez kapcsolódó vitáktól kezdve. Az eredmény a két világháború közt az addigi történetírás — és általában a történetírás, sőt az egész történelem - problematikájának kritikai felülvizsgálatát követelő, végül egyfajta történelmi és történettudományi szkepticizmusba illetőleg relativizmusba torkolló irányzatok kialakulásában és növekvő súlyában mutatkozott. Ezek közül a legjelentősebbnek bizonyultak a főleg más társadalomtudományok területén érvényesülő, ám a történelemfelfogásra is számottevő mértékben ható pragmatizmus és a történettudományi, történelemelméleti vonatkozásban talán még hatásosabb prezentizmus. Az előbbinek mintegy alapítója vagy előfutára gyanánt, legalábbis a filozófia területén Ch. S. Peirce szerepel a köztudatban és a szakirodalomban. (A történettudomány területén vele mintegy párhuzamosan dolgozott és több más területen működő elméleti szakemberrel együtt a Massachusetts-állambeli „Metafizikai Klub" tagja volt J. Fiske, akinek hatása azonban jóval szűkebb körre szorítkozott.) A pragmatizmus elméletének további fejlődése a pszichológiától elinduló és annak egy változatát pedagógiai illetőleg társadalomtudományi követelményrendszerré szélesítő W. James nagyhatású tevékenységéhez fűződik. Az elmélet végső és legteljesebb formájának kialakítása, egyben széleskörű elterjesztése J. Dewey munkásságához kapcsolható, akit egy német származású amerikai filozófus még az ötvenes évek végén is (amikor a pragmatizmus hatása gyengülni kezdett) „az utolsó nemzedék amerikai filozófiájának legnagyobb hatású alakja" néven említett, kétségkívül nem alapos indok nélkül. A pragmatizmus, annak James és főként Dewey müveiben rendszerezett „instrumentális" változata csaknem lenyűgöző módon nyomta rá bélyegét a húszas harmincas évek amerikai társadalomtudományára, pszichológiájára és pedagógiájára és jelentős mértékben befolyásolta más, emberrel és társadalommal foglalkozó tudományok — így a történettudomány és a történetfilozófia eszmei, módszertani alapállását. Hatása messze kiterjedt a második világháborút követő évtizedekre is. Kifejlett formájában a pragmatizmus is mint a polgári tudományosság számos egyéb irányzata — abból az elképzelésből indul ki, hogy a társadalom egyének összegeződése, a társadalmi viszonylatok meghatározó tényezője tehát az egyén. Az emberi személyiség — igen sok változó eleme mellett időtlen, konstans összetevőkön alapul. A pszichológia feladata ezek feltárása, a pedagógiáé pedig ezek felszabadítása, kibontakozásuk előmozdítása. A konstans tényezők — ezen felfogás pragmatista értelmezésében — többé-kevésbé olyan ösztönök, magatartás-formák, amelyek az egyén érvényesülését szolgálják a társadalom adott (az amerikai mintájára általánosított) optimális rendjén belül. A nevelésben, az ismeretek önálló rendszerezésében is ez az ösztön, ennek lehetőségig szabad érvényesítése az irányadó. A történelem mint folyamat nem határozza meg, nem is alakítja számottevő mértékben az.