Századok – 1969

Tanulmányok - Elekes Lajos: Az amerikai analitikusok és a történelmi relativizmus relativista bírálata 1024/V–VI

1026 ELEKES I. A JOS A múlt század imént említett, jelentős történetírói irányzatainál megfigyelhető bizonyos fenntartás, esetleg — főként a historizmus híveinél — határozott elutasítás a felvilágosodás gondolkodóinak a haladásról, a törvényszerűségről, annak megismeréséről formált, többnyire valóban naiv elképzeléseivel szemben. Az igazi fordulatot azonban azok az irányzatok hozták, amelyek programszerűen hirdették meg egyrészt a történelmi jelenségek egyedülálló különlegességének, másrészt a tanulmányozásukhoz „megértésükhöz" — megkívánt eljárások más tudományok gyakorlatában használt eljárásoktól gyökeresen eltérő jellegének tanát. Ezeket az elképzeléseket részben objektív idealista, részben szubjektív idealista alapozással (részben Kant, részben Hegel filozófiájára visszautalva) a legélesebben Dilthey és Rickert, illetőleg a hozzájuk kapcsolódó történetfilozófiai és kutatói irányzatok fogalmazták meg. Ezek az irányzatok, amelyek közül századunkban, főként a két világháború közt nálunk a legismertebb és a legnagyobb hatású a német szellemtörténet volt, nem csupán a fejlődés-haladás gondolatát tagadták, hanem a történelmi jelenségek lényegét szellemi természetűnek minősítették, a jelenségeket magukban állóan egyszerinek és egyedinek, tehát összefüggések és egybevetések — más tudományokban, főként a nem emberre vonatkozó tudományokban használatos módszerek — segítségével meg nem ismerhetőnek. Megismerésük helyett csupán megértésükről lehet szó, annak, is különlegesen értelmezett válfajáról: a beleélés, belehelyezkedés (így felfogott „intuíció") útján elképzelhető szellemi birtokbavételükről. A megismerésnek ez az irracionális beleérzéssel helyettesített változata vezetett a történelmi relativizmus legszélsőbb esetekben csaknem szolipszizmussá fajult kifejeződéseihez. Ezek egyik sajátságos megnyilvánulása B. Croce egyébként éppen nem ellentmondásmentes, ellentmondásosságában sok figyelemreméltó megállapítást is tartalmazó vagy inkább rejtegető — gondolatrendszerében az a vélekedés, hogy a történelem (a múlt) jelen van, de a kutató fejében, személyes tudatában van jelen, amennyiben éppen arról gondolkodik. Annyiban van jelen, sőt egyáltalán csak annyiban létező és valóságos, ameddig a gondolkodás terjed. A szubjektív idealizmusnak ennyire szélsőséges megfogalmazásával még a két világháború közti időszak egyébként ilyenekben nem szűkölködő történetelméleti, történetfilozófiai irodalmában is ritkán találkozunk. Hatásai azonban, noha csökkenő erővel és nem ilyen kíméletlen fogalmazásban, mindmáig kimutathatók. Latin nyelvterületeken főként Ortega y Gasset sok tekintetben rokon nézeteivel elegyítve, angolszász nyelvterületen - ahol különben kevéssé hatott — leginkább Collingwood egyéni (és erősen módosító, jóval tárgyibb és tárgyilagosabb) átírásában. A történelmi relativizmusnak — a történeti folyamat jellegével és megismerésének lehetőségeivel szemben szélsőségesen megfogalmazott kételkedésnek — imént érintett változatai napjainkra, úgy tűnik, világszerte visszaszorulóban vannak vagy le is tűntek. Amerikai tudósok (nem csupán történészek) határozottan állást foglaltak az egyszeriség, egyediség elvének Rickert követőinél található felfogásával szemben. Angliában fenntartással fogadták nem csupán Croce vagy Ortega, hanem Collingwood nézeteit is. A szorosan vett szellemtörténet — némi utóvédharcokat nem számítva — napjainkban szülőhazájában, Németországban is háttérbe szorult, bár hatásai (akár a historizmus maradványai) mindmáig kimutathatók a kutatásban és főként az oktatásban. Egészében véve mégis azt mondhatjuk, hogy Dilthey és Rikkert, valamint a tőlük származó elméletek követői megritkultak. Ami azonban