Századok – 1969

Tanulmányok - R. Várkonyi Ágnes: Historiográfiai törekvések Magyarországon a XIX. században 939/V–VI

'986 В. VÁRKONYI ÁGNES ténik, s legjobb a múlt néhány eseményét kétesnek mondani és elfelejteni. S ez csak úgy lehetséges, ha a maguk nyugalmának képére konstruálják át a magyar történelem elméleti kérdéseit és tudományuk múltbeli törekvéseit. Ezzel bevégeztetett a történeti gondolkozásban a tudathasadás. E kóros folyamat következtében már nemcsak múltunk volt kettőbeszakítva. Nemcsak a magyar történelem nagyobbik, mert a társadalmi fejlődés érdekeibe vágó része szorult a társadalmi tudatküszöb alá. A historiográfiai képalkotás a történettudomány múltjában is elvégezte a nagy osztást. Különválasztotta az ocsút a tiszta búzától, mégpedig a maga elferdült, tudománytalan, szubjektív szempontjai alapján. A történetírás érvanyagát az ország és a Habsburgok jó és rossz viszonyának taglalása merítette ki. A történetíró értéke, szinte árfolyama is eszerint alakult, a nemzeti eszmét így vagy úgy értékelők szemében. Csak ez érdekelte az utókort, hogy ennek szublimált variánsaiból — „józan magyar", „függetlenségi eszmétől áthatott" „igaz hazafi" fogalmai körül alakítsa ki historiográfiai értékrendszerét. A századutó, sok minden egyébbel együtt, a kor nagynevű történetíróit rendre fcetakaiítja. Sorra leteszik a tollat, akik még a reformkorban ifjúi hevülettel ragadlak ktzle, s mivel ragy időn át írtak fáradhatatlanul, hatalmas életműveket hagynak hátra. Horváth Mihályt, Ipolyit, Pestyt követik sorra e századvégi aratáeban: Kcmer Flóris, Szabó Károly, Wenzel Gusztáv, Hunfalvy Pál, Salamon Ferenc, Szilágyi István, Pulszky Ferenc, Nagy Iván s végül, mint valami sereghajtó, Szilágyi Sándor (1899). Mi volt munkájuk értelme? Mennyiben hatoltak előre a történelmi valóság feltárásában? Mivel gyarapította a történetírásnak Bajzával, Horváth Mihállyal, Szalayval induló hatalmas hegyvonulata a polgárosodásért vívott harcot, a kor történelmi tudatát a régi nemesi tudattal szemben? Mennyiben vitte előre a tudományt és miben hibázott? Mind nyitott kérdés marad. Pedig záporoznak a lecsukott koporsók fölött a feleletek. De életművükből, országos tekintélyükből többnyire az élők húznak hasznot. A kor és a történettudomány kapcsolatainak beható mérlegelésére egyetlen történetírónál sem kerül sor, nincs szó szemléleti iránytűkről sem. Már nem képes a felhígult romantikus történetszemlélet egységes képet alkotni saját tudománya múltjáról sem. A történetírói életművek összefoglalása az akadémiai, társulati emlékbeszédek és nekrológok esetlegesen igényes vagy igénytelen szintjén marad. S ezekből semminemű egységes koncepció nem kerekedik ki, mely megbízhatón tájékoztatna az életmű értékéről. Életrajzi töredékek, anekdoták, napi-politikai állásfoglalások forgácsai. Mintha egyre inkább csak ezek az apróságok érdekelnék a történettudomány művelőiről az elöregedő századot. „Álmodja tovább a magyar dicsőséget" — vesz Szabó Károlytól búcsút Szádeczky, s még megjegyzi : honvédköpenyben fektették a koporsóba. Rendjén való lenne is ez, ha Szabó nem vélekedik kritikusan a Milleneumról, ha a honvédköpeny most a század végén is azt jelenti, amit akkor, amikor a most sírbaszálló historikusok szinte diákfővel magukra öltötték: harcot a polgári átalakulásért is. Hiszen a történettudomány öreg mesterei valamikor a feudalizmust űző hajnalon úgy indultak tanulmányozni a múltat, hogy Horvát István romantikus képe helyett végre a valót ismerjék meg, mert arra van szükségük a felderengő jövőben. Most Teleki Géza gr., a Történelmi Társulat elnöke mégis azt mondja, hogy Horvát István iskolája íme a Milleneum éveire termette