Századok – 1968
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A nemzetközi kereskedelmi útvonalak XV–XVII. századi áthelyeződésének kérdéséhez. 863
886 PACH ZSIGMOND PÁL vagy közeli külföldre is (Ausztria, Észak-Itália) csak kis mennyiségben került.2 3 Magyarország nyugatra irányuló kivitelét továbbra is a marhacx-port túlsúlya jellemezte. Ha az 1542 évi harmincadnaplók 27— 28 000 darab ökör kiviteléről adtak számot, a kihajtás a XVI. század további folyamán, úgy látszik, valamelyest növekedett. így például 1549 51-ben a bécsi hetivásárokon több mint 180 000 ökröt adtak el; 1592-ben vagy 55 ezer darabot hajtottak fel stb. így indokoltnak tarthatjuk azt a becslést, amely a XVI. század második felében évente 40 — 50 000 ökör exportjával számol Bécs felé (Mokkái). A dél-német városok kereskedői elsősorban itt, e mellett a morvaországi Auspitz heti vásárain szereztek be magyarországi marhát. A marhakivitel a XVI. század második felében szerfelett jövedelmezőnek bizonyult. Az ,, ár forradalom" ugyanis ezt a mezőgazdasági terméket is erőteljesen érintette, mégpedig olyképpen, hogy a marhaárak a külföldön jóval magasabbra szöktek, mint Magyarországon, ami a magyar kiviteli kereskedőknek busás nyereséget biztosított. Nem csoda, hogy a magyar főurak s mellettük kisebb nemesek mohón vetették rá magukat erre az üzletágra is, a nyugati országrész marhakereskedelmi gócpontjainak (Nagyszombat, Győr, Magyaróvár) paraszti-polgári tőzsérei mellett. A XVI—XVII. század fordulójától kezdve azonban a magyarországi marhakivitel már jóval ellentmondásosabb képet mutat. Egyrészt nem egyszer hajtottak vissza Magyarországra Bécsből és Auspitzból eladatlanul maradt marhát; másrészt viszont több ízben hangzott fel panasz a kihajtás elégtelensége, a harmincadbevételek csökkenése, a kereskedelem pangása miatt. Utóbbira utal az újabb német gazdaságtörténeti kutatás ama megállapítása is, hogy míg a XV. század végén Köln vásárain mind lengyel- és magyarországi, mind pedig dániai marhát egyaránt eladásra kínáltak, addig egy évszázaddal később már kizárólag északról fedezték a város hússzükségletét (Abel, Wiese). A magyarországi marhaszállítmányok időnkénti akadozása a XVII. század első felében több tényezőre vezethető vissza. A nyugati országrészbeli (győri, magyaróvári, nagyszombati) meg az alföldi (kecskeméti, debreceni) paraszti-polgári marhatőzsérek tevékenysége egyre több nehézségbe ütközött, — éspedig nemcsak a századforduló háborús viszonyainak, majd a bécsi udvari kamara kezdeményezésére alakult és kiváltságolt marhakereskedelmi társaságok (Landsverlegerische Viehcompagnia, 1622; Kaiserliche Ochsenhandlung, 1651) erőszakos beavatkozása folytán, hanem jelentős részben a magyar főurak és nemesek konkurrenciájának, elnyomó-megszorító rendszabályainak következtében is, akik miközben kiépítették a lengyelországi folwark-rendazerhez hasonló allodiális gazdálkodásukat — földesúri jogaikat, feudális kiváltságaikat, vámmentességüket is latba vetették piaci vetélytársaikkal szemben (Pach). De maguk a magyar nagybirtokosok számára sem bizonyult immár a marhakivitel olyan nyereségesnek, aminő volt a XVI. századbán. Az áremelke-23 1591-ben egy magyar nagybirtokos a velenceiek faktorával tárgyalt gabonaszállítás ügyében. A velenceihez a tárgyalás közben otthonról olyan utasítás érkezett, hogy „több búzát már ne vegyen, mert reményük van arra, hogy Danzig felől a tengeren elég búzát kapnak". A tengeri úton szállított s zömében hollandok által közvetített baltikumi gabona még Velencében is versenyképes volt a jórészt szárazföldi úton szállított magyarországi búzával szemben (Pach).
