Századok – 1968

Történeti irodalom - Irányzatok a fejlődő országok történetírásában: Kelet-Afrika története (Ism. Jeszenszky Géza) 711

712 [TÖRTÉNETI IRODALOM Az európai gyarmatosítás első képviselői, az utazók és a hittérítők, majd az őket követő gyarmati adminisztrátorok afrikai történelmen azt a történelmet értették, amit ők „csináltak", tehát az európai behatolók tevékenységét, a gyarmatosítás történetét. Ezt az álláspontot többé-kevésbé magukévá tették a két világháború között megjelenő első tudományos igényű történeti munkák szerzői is. Kimondva vagy kimondatlanul az következett ebből, hogy az afrikai népeknek nincs önálló történelmük. Ennek a koncepciónak a megváltozását csak az afrikai földrész politikai változásai hozták meg. „Afrika ébredése" az afrikai népek nemzeti öntudatának ébredését jelentette, ez nemcsak a politikai harc, a függetlenségi mozgalom terén jelentkezett, hanem a nemzeti ideológia terén is, hasonlóan az európai nemzeti mozgalmakhoz, de az afrikai belső fejlődés eredményeként. A fokozatosan kialakuló történelmi tudat a múlt feltárását, megismerését igényelte, hogy felhasználja az átalakulásért folyó harcban. A „változás szele" nemcsak az afrikaiakat érintette, hanem a gyarmatosítókat is, a kényszerű engedmények a politikai függőviszony felszámolásához vezettek. Az új politikai helyzet új ideológiát követelt. Nem volt helye többé a „fehér felsőbbrendűség" illúziójának, létrejött a „gazdasági együttműködés", a neokolonializmus történelemszemlélete: van sajátos afrikai fejlődés, afrikai történelem, ezt megtermékenyítette az európai civilizáció, kölcsönhatásuk eredményes volt, és Afrikában a törzsi elszigeteltségből megszülettek a technikai haladás vívmányait felhasználó modern, fejlődő afrikai nemzetállamok. Ennek megfelelően a polgári történetírás is elkezdte az afrikai népek gyarmatosítást megelőző történetével való foglalkozást. A gyarmatosítást és a függetlenségi mozgalmat új szempontok szerint próbálja vizsgálni: látszólag mindkét folyamatot „megérti", hogy így egyengesse a további „együttműködés" útját. Még ez az új, „Afrika-központú" koncepció is, amely végső soron a neokolonializmust van hivatva segíteni, csak lassan terjed el, jelentkezése is csak ez elmúlt két-három évre esik. Joggal írják Oliver ós Mathew Kelet-Afrika történetük előszavában: „Még néhány évvel ezelőtt is Kelet-Afrika története axiómaszerűen a gyarmati időszak története lett volna, egy vagy két bevezető fejezettel az európai felfedezésekről és az európai érdekek megjelenéséről a politikai elfoglalást megelőzően. Magának a gyarmati korszaknak a története is majdnem kizárólag a politika és a közigazgatás, a gazdasági fejlődés, a technikai és társadalmi változások, a nevelés és a vallási térítés európai kezdeményezéseinek felsorolása lett volna. A szerzők az esetleges bírálatot azzal utasították volna vissza, hogy ezek voltak az egyedüli kérdések, melyeket a rendelkezésre álló anyag alapján megvizsgálhattak. Komolyan azonban nem is vonták volna kérdőre őket, mivel nézeteik megfeleltek volna a korabeli gondolkodás általános vonásainak" (XI. 1.). A marxista történetírás számára nem újdonság az Afrika-szempontú megközelítés, mivel kezdettől fogva az afrikai népek oldaláról és tényleges érdekeiknek megfelelően vizsgálta a földrész történelmét, ós az objektív nehézségek (a helyszíni kutatás, forrásfeltárás akadályai stb.) ellenére komoly eredményeket ért el. (Nálunk Sík Endre, Nagy-Britanniában Jack Woddis, Franciaországban Suret-Canale.) Különleges jelent ősége van Afrika történelme szempontjából az ázsiai termelési módról folytatott vitáknak, mert ezek a marxista Afrika-kutatás alapvető kérdéseinek megválaszolásához vezetnek. Az afrikai népek történelmének megírására természetesen elsősorban maguk az afrikaiak hivatottak. De a gyarmati korszak nevelési rendszere kevés afrikainak nyújtott lehetőséget magasabb szintű tanulmányok folytatására, emellett a képzett emberekre elsősorban a politikai harcban volt szükség, így ma rnég kevés a képzett afrikai történész. A fejlődós azonban már ezen a téren is megindult, külön ki lehet emelni a nigériai Ibadan egyetemén folyó munkát és folyóiratukat, a Journal of the Historical Society of Nigeria-t. Nehézséget jelent az is, hogy a történeti kutatások anyagi támogatására a fejlődő országoknak csak igen csekély lehetőségeik vannak. Ugyanakkor a neokolonializmusban érdekelt országok anyagi lehetőségeit figyelembevóve nem meglepő, hogy a volt gyarmatosítók számos történésze foglalkozik afrikai kérdésekkel. A megváltozott politikai helyzet és az új imperialista célok különböző mértékben tükröződnek az utóbbi évek Afrikával foglalkozó történeti irodalmában. Jól megfigyelhető ez a Kelet-Afrika történetét feldolgozó művekben. Az utóbbi években megjelenő ilyen művek nagy száma már önmagában is jelzi az érdeklődést. Az első tudományos igényű átfogó művet az ugandai Makerere egyetem volt professzora, Kenneth Ingham írta. A következő évben megjelent a londoni Colonial Social Science Research Council, valamint Uganda és (akkor még) Tanganyika kormányainak közös vállalkozása, a három kötetre tervezett Kelet-Afrika történet I. kötete,* * Idők ében megjelent a második kötet is: Harlow — Chilver — Smith (szerk.): History of East Africa Vol. II. Oxford, Clarendon Press. 1985. 786 1.