Századok – 1968

Történeti irodalom - Garritano lásd Battaglia 697

698 [TÖRTÉNETI IRODALOM némi biztosítékot jelentett a tekintetben, hogy az olasz partizánmozgalom politikailag »kívánatos« keretek között marad" — állapítják meg a szerzők. A kommunista párt a fegyveres ellenállás mellett élére állt a munkások politikai sztrájkjának. Ebben a harcban rendkívül nagy jelentőséggel bírt az a körülmény, hogy a kommunista párt és a szocialista párt akciószerződést kötött és közös felhívást bocsátott ki. 1944 márciusában általános politikai sztrájk bontakozik ki Észak-Olaszország nagy ipari centrumaiban, elsősorban Torinóban, Milánóban, majd átterjedt Piemontra, Lombardiára, Liguria városaira. A sztrájkban, amelyet támogatott a GAP (Gruppi d'Azione Patriottica — hazafias akciócsoportok) és a SAP (Squadre d'Azione Patriottica — hazafias akcióosztagok) egymillió kétszázezer ember vett részt. A szerzők részletesen foglalkoznak azokkal a körülményekkel, amelyek gátolták az ellenállást, a partizánmozgalom eredményességét, s akadályozták az olasz nép gyors felszabadulását. Első helyen említik a németek szívós védekezését s kegyetlen barbarizmusát. A tömeges kivégzésekkel, Németországba való deportálásokkal, óheztetéssel, örökös átfésülésekkel, valamint Mussolini újabb demagógiájával próbálták megtörni az olasz nép ellenállását. Gátolta az antifasiszták harcát a nyugati szövetséges hatalmaknak az ellenállással szemben tanúsított, számos esetben elutasító politikai magatartása is. (Itt érezni a könyvben leginkább az elemzés, az értékelés hiányát; ezért az adatok puszta közlése néhol zavarólag is hat.) Akadályozta az eredményesebb harcot a burzsoázia és a kispolgárság körében lábrakapott kivárási politika, amelyet a nyugati szövetséges hatalmak közvetlen jelenléte, politikája, a felszabadított területeken tevékenvkedő Badoglio-kormány egész magatartása táplált. Ugyancsak károsan hatottak a Badoglio-kormány, majd lemondása után a Bonomi-kormány és a CLN közötti ellentétek, valamint a CLN-en belüli nézeteltérések is. A CLN-ben a burzsoá körök főleg Bonomi, a CLN elnöke, arra törekedtek, hogy a Bizottság mint ,,a majd »felszabaduló« Olaszország leendő kormánya működjék, s nem mint az antifasiszta harcnak az olasz nép és különösen a római nép önálló küzdelmének igazi vezetője". Mindezek ellenére 1944 nyarára Észak-Olaszországban valóságos partizánháború bontakozik ki. Néhány hónap alatt 60 ezerrel emelkedik a partizánok száma, és 1944 május —júniusában eléri a 70 — 80 ezret. 1944. június 9-én létrejön a „Felszabadító Önkéntesek Hadtestének Főparancsnoksága a megszállt Olaszországban", élére Longo és Parri kerül, de képviseltetik benne magukat a CLN összes pártjai. A partizánok ebben az időszakban már egész hadműveleteket hajtanak végre, hogy megakadályozzák a német utánpótlást, szervezett visszavonulást, Észak-Olaszország kifosztását és tönkretótelét. 1944. augusztus 15-én a partizánok felszabadítják Firenzét, felszabadul számos helység is. Ezek az úgynevezett „szabad övezetek", amelyekben a politikai hatalmat azonnal a CLN gyakorolja. 1944 őszén — a szövetségesek katonai offenzívájának meghiúsulása következtében — a németek koncentrált támadást indítanak e területek ellen, s így a partizánok s a lakosság számára rendkívül súlyos helyzet alakul ki. Tízezrek válnak a német terror áldozataivá. Az ún. „téli válság" miatt a szerzők szerint is igen súlyos felelősség terheli a nyugati hatalmakat (elsősorban Alexander tábornokot), akik olyan célkitűzéssel léptek fel, amely, ha a partizánok elfogadják, egyenlő lett volna pusztulásukkal. A partizánparancsnokság elutasította Alexander követeléseit, s felkészítette a partizánegységeket a súlyos téli hadműveletekre. Elkészítette továbbá az észak-olaszországi nemzeti felkelés terveit, amelyet a CLN-nel is sikerült elfogadtatni. 1945 tavaszán megkezdődött a fegyveres felkelés. A szerzők részletesen ismertetik az appenini csatát, amely a felkelés közvetlen előzménye volt, majd a genovai, milánói, torinói felkelést, a venetói ütközetet, amelyek során a partizánok lényegében egész Észak-Olaszországot felszabadítják a fasiszta iga alól. Az olasz partizánmozgalom végső vesztesógmérlege: 46 ezer hősi halált halt partizán, 21 ezer sebesült és rokkant. Továbbá 30 ezer a különböző külföldi ellenállási mozgalmakban harcolva esett el, 41 ezret a német lágerekben pusztítottak el, és 10 ezer katona a nyugati szövetségesek oldalán harcolva áldozta életét a szabad Olaszországért. A könvv jelentősége elsősorban abban van, hogv első ízben nyújt átfogó képet az olasz nép antifasiszta harcáról. A könyv érdeme ezen túlmenően az is, hogy, az olasz ellenállás ragyogó lapjaiba való bepillantás mellett, lehetővé teszi a magyar közvélemény számára annak jobb megértését: miben rejlik többek között az olasz kommunista párt ereje, politikai befolyása, az olasz demokratikus erők — Európa többi kapitalista országainál jóval szorosabb — együttműködése. Reméljük, hogy a Kossuth Kiadó az Európa többi országában lezajlott ellenállási mozgalmakkal is meg fogja ismertetni a magyar közvéleményt a közeljövőben. PINTÉR ISTVÁN