Századok – 1968
Történeti irodalom - Rozental; J.: Diplomaticseszkaja isztorija ruszko—francuzszkogo Szojuza (Ism. Jemnitz János) 686
686 [TÖRTÉNETI IRODALOM Nem azért időztem viszonylag hosszan az említett két problémánál, mintha a tárgyalt könyvet döntően jellemeznék. Erről szó sincs. Pusztán azért, mert mindkét jelenséget eléggé általánosnak látom ahhoz, hogy érdemes legyen róluk elgondolkozni. Kerekes Ausztria-történetét az ismertetés elején felsorolt kvalitások jellemzik elsősorban, s ha számos gondolatot vált ki, az egyúttal pozitívuma is. Egy jó művel kapcsolatos problémák — mint itt az általános történeti összefüggések néhány kérdésében — és vitára serkentő egyes megállapításai — mint az ítélkezés problémájában — sokkal alkalmasabbak termékeny gondolatok kiváltására, mint egy közepes vagy gyenge alkotás összes erényei. ORMOS MÁRIA J. ROZENTAL: DIPLOMATICSESZKAJA ISZTORIJA RUSZKO-FRANCUZKOGO SZOJUZA (Moszkva, Izdatyelsztvo szoc. ökonomicseszkij lityeraturi. 1960. 272 1.) AZ OROSZ-FRANCIA SZÖVETSÉG DIPLOMÁCIAI TÖRTÉNETE A szerző véleménye szerint az első világháború előkészítésének sorsdöntő évei az 1904 —1907-es időszakra tehetők, amelyet munkájában feldolgozott. Megállapítása szerint ekkor a két hatalmi blokk már kialakult, egyik oldalon állott Anglia és Franciaország, a másik oldalon Németország és a Monarchia. A szerző elhárítja Pokrovszkijnak azt a véleményét, miszerint a cári Oroszországnak döntő szerepe volt a háború kirobbantásában, s ehelyett a lenini értékelést tartja helytállónak, miszerint a nagyhatalmi ellentétek gócában az angol — német versengés állott. Ilyen szempontból tartja jellemzőnek Lamsdorf cári külügyminiszter megjegyzését, miszerint ezekben az években folyt a verseny, hogy melyik hatalmi blokk fogja Oroszországot megnyerni. Mert jóllehet, 1870 óta számos objektív tényező már megalapozta a francia —orosz közeledést, tény az, hogy Witte kormányzata idején a német orientációnak is számos híve volt. Witte ugyan nem kevósbó volt az imperialista terjeszkedés híve, mint Izvolszkij, de minthogy ő a Távol-Keleten kívánt eredményeket elérni, az első számú ellenséget Angliában látta. Witte politikájának azonban mólyebbenjáró tendenciák következtében el kellett halnia, s az európai tendencia győzött. Ehelyütt a szező érzékelteti a gazdasági érdekek jelentős szerepét, azt, hogy a német vámpolitikán túl a francia tőke volt az, amely a cárizmust megmentette az összeomlástól az 1905. évi forradalom után. A bonyolult diplomáciai és egyéb politikai, gazdasági összefüggéseket a szerző kiterjedt anyagra támaszkodva világítja meg. Rozental felhasználta a cári külügyminisztérium, a követi jelentések anyagát, a memoárirodalmat, a kor sajtóját, az újabb dokumentum-válogatásokat és a feldolgozásokat. Rozental bevezetőjében tájékoztatja az olvasót a forrásoknak egyedi értékeiről, s a memoárírók sajátos arculatáról. Historiográfiai áttekintésében aláhúzza, hogy Bülow, Witte és a többi memoáríró mind a szubjektivizmus lejtőjére került, egyes diplomaták ügyességének tulajdonítottak szerfelett nagy szerepet, amit — állapítja meg a szerző — a diplomáciatörténet mai francia nesztora, Pierre Renouvin is megismétel. Ezzel szemben Rozental azokat a történeti tendenciákat mutatja ki, amelyek szükség esetén útjukból elsöpörtek olyan befolyásos politikusokat is, mint Witte. E tendenciáknál Rozental kiemeli a gazdasági tényező súlyát, amelyeknek a francia—orosz kapcsolatok szövődósében vitális jelentőségük volt, s amit a szerző gazdagon dokumentál. Rozental könyvében hangsúlyozza a cári diplomácia felelősségét a világháború kitöréséért, a cári kormány külpolitikájának imperialista célkitűzéseit. Emellett azonban a könyv lapjairól kitűnik, hogy e külpolitika mennyire rövidlátó volt, hányszor hitt a közeljövő békés megoldásában, mikor már küszöbön volt a háború, milyen belső koncepcionális eltérések mutatkoztak még az uralkodó körök felfogásában is, sőt magában a kormányzatban, a külügyminisztériumon belül is. A német és a francia orientáció hívein túl a szerző pártok szerint is ábrázolja ezeket a különbségeket. Kitűnik, hogy a bolsevik „forradalmi vereség"-vonallal, vagyis azzal az elképzeléssel szemben, hogy a cári kormány veresége az elsőrendű szükséglet, ami azután rövidesen forradalmi válságba kell, hogy torkolljék, a mensevikek az orosz—japán háború idején a „minden áron békét" jelszót adták ki. A liberális burzsoázia kezdetben támogatta a háborút, de a vereségek
