Századok – 1968

Történeti irodalom - Kerekes Lajos: Ausztria történte 1918–1955 (Ism. Ormos Mária) 683

685 [TÖRTÉNETI IRODALOM gondolnunk. A megfogalmazásból azonban nem is a felsoroltakat, hanem az „Ausztria felett osztozkodó együttes" kifejezést szeretnénk elsősorban kiemelni. Ez azt jelenti, hogy Franciaország — oldalán a kisantanttal — továbbá Olaszország és Németország azért vonultatják fel gazdasági és diplomáciai arzenáljukat, hogy megosztozzanak az Ausztria feletti uralmon. Úgy véljük, hogy ebben az esetben joggal beszélhetünk egy — kissé naiv — „ausztrocentrizmusról". Az európai méretű ausztriai roham abszurditása önmagában véve is felkelti a gyanút, hogy a német külpolitikai célok a vámúniós kísérlettel nem kizárólag Ausztriára irányultak, s az „osztozkodás" nem Ausztria felett, hanem Közép- és Délkelet-Európa felett folyt. Ezt a kérdést, amit néhány mással kiegészíthetnénk (elsősorban Olaszország politikájának értelmezését illetően), azért kívántam felemlíteni, mert úgy vélem, hogy nem egyedi problémáról van szó, hanem a magyar legújabbkori történetírás eléggé általános jelenségéről. Lényegét abban látom, hogy a páratlan lehetőséget kihasználandó, amit a magyar külügyi források megközelíthetősége nyújt, kutatóink témáikat — legyen az magyar, osztrák, vagy bármi más — egy kissé leszűkített értelmezésben kezelik és nincsenek a szükséges mértékben figyelemmel a szélesebb közép-európai és európai horizontra. Ez egyúttal arra figyelmeztet, hogy azokban az esetekben is, midőn a hungarocentrizmus esetleg nacionalista beágyazottságát vélnénk felfedezni, nem egyszer inkább egy hosszabb ideje ható, sok okkal menthető, de mégis jogosulatlanul berögződött történetírói eljárással, „technikával" állunk szemben. A másik említésre méltónak vélt probléma a szerző által felvetett történetírói Ítélkezés kérdése. Kerekes joggal elutasítja a „mi lett volna, ha . . ." csábító, de a történetíráshoz méltatlan kérdés felvetésének alkalmazását, megállapítja, hogy a meg nem valósult lehetőségeket a történetírás nem vizsgálhatja, de úgy véli, hogy a történetírónak mégsem kötelessége a tényleg megvalósult szituációt a „legtökéletesebbnek" tekinteni. Ezzel az utóbbi joggal többször él is. Megállapítja például, hogy az 1918 után kialakult helyzet a Duna-medencében nem volt „eszményi", majd hasonló kategóriákkal dolgozik néhány más esetben is. Ezzel kapcsolatban két gondolatot szeretnék felvetni. Az egyik az, hogy vajon, ha a történetíró egy helyzetet nem tart „legtökéletesebbnek" vagy „eszményinek", úgy mihez hasonlítja? Nem mégis ahhoz a képhez, amit a „mi lett volna, ha . . ." alapján kikalkulált? Azzal az eljárással, hogy hipotézisét olvasójával nem közli, hanem csak azt, hogy a helyzet az ő nézete szerint nem a legjobb, ráadásul kétségben hagy, hogy számításai értelmében tulajdonképpen mi volt az eszményi megoldás ? Ez persze újabb problémákhoz vezet. Egyáltalán lehet-e a történelemben legtökéletesebb és eszményi megoldásokról beszélni, vagy csak realitásokról, melyek egy-egy megoldást meghatároznak. Számonkérhet-e egy történész a népektől nemlótező megoldásokat akár 1918-ban, akár 1848-ban, vagy bármikor? S ezzel átléphetünk a kérdések másik csoportjába. Őszintén szólva, a Duna medencében az 1918 után kialakult helyzetről a szerzőnk által használt két negatív meghatározást, hogy ti. az nem volt a legtökéletesebb és nem volt eszményi, egy sor mással ki tudnánk egészíteni. Nem volt tökéletes sem, jó sem, kielégítő sem, sőt rossz volt, számos szempontból elhibázott. De mit mond mindezzel a történész ? Benyomásom szerint semmit. Mit magyaráz meg? Érzésem szerint semmit. A történetírónak a kérdéseket minden bizonnyal nem úgy kell feltennie, hogy valamely történeti eredmény etikai-filozófiai értelemben milyen kategóriába sorolható, hanem úgy, hogy vajon melyek e szituáció lényeges jellemzői, s ezeknek mi az oka, mi a magyarázata. Közismert, hogy a történetíró éppen a legújabb korban tudja a legnehezebben megvalósítani ezt az attitűdöt, s e recenzió szerzője bizonyos abban, hogy saját írásaiban is többször kimutathatná ugyanazt a „vétket", amit felhánytorgat. Egy ilyen közeli korszakról lévén szó, melynek kihatásait máig érezzük, valóban nehéz leküzdeni az indulatot és tartózkodni attól, hogy az ember a küzdő feleknek oda ne kiáltsa — utólagos — jobb ötleteit egy jobb megoldás érdekében. De ha ez pszichológiailag érthető is, káros mint történetírói gyakorlat, s minden bizonnyal hibaforrássá válhat. Űgy véljük, eredményesebb módszer, és a történetírói hivatásnak is megfelelőbb, ha a történész nem minősítéseket osztogat, hanem minél alaposabb helyzetelemzést nyújt, és igyekszik annak a lehető legpontosubb magyarázatával szolgálni. Úgy tűnik, hogy ez a kérdés szoros kapcsolatban áll a történeti optimizmusról és objektivitásról folyt általános vitával; annak egyik oldalhajtása. Az eszményi kategóriák felállítása, mintegy számonkérése — bármennyire is tagadja ezt szerzőnk, mégis — egy feltételezett, de nem létező fejlődési folyamat alapján a realitások, a történelmileg létező objektív talajának elhagyását jelenti. S ha igaz általánosságban az a tétel, hogy a marxista történetírás csak a pártos objektivitás fegyverzetében bontakozhat ki és harcolhat az igazság feltárásáért, s egyúttal csak így támadhatatlan, úgy ez áll a legújabb kor, sőt napjaink történetírására is.