Századok – 1968

Krónika - Beszámoló Pintér István kandidátusi disszertációjának vitájáról (Glatz Ferenc) 371

KKÓNIKA 373 Az utolsó fejezet az olaszországi események utáni hónapok legfontosabb mozzanataival foglalkozik. Kállay továbbra is „a közép-európai szovjetellenes övezet tervére" alapozta politikáját. Az SzDP ós KgP politikai pártszövetséget hozott létre. A szerző elemzi Bajcsy-Zsilinszky 1943. július 31-i, Kállayhoz intézett memorandumát, melyet a KgP sajátjának fogadott el, a Kállayval folytatott tárgyalásokon azonban bebizonyosodott, hogy sem a kisgazdák, sem a jobboldali szociáldemokraták nem akarják vállalni a memorandum legfontosabb követelésének — a németekkel történő szakításnak — következményeit. Bajcsy-Zsilinszky e kérdésben egyedül maradt. Pedig — szögezi le a dolgozat —, mint azt a Békepárt is megállapította, ez „a szövetség megfelelő kiindulási alapja lehetett volná egy szóleskörű antifasiszta nemzeti ellenállás kibontakozásának". A Békepárt egyébként 1943 nyarán nem látta valószínűtlennek, „hogy esetleg Kállayval együtt is lehetséges a kiugrás", de aggódva látta, hogy a két itthoni nagy ellenzéki párt csak a kormányra alapozza ez irányú terveit. A Békepárt 1943 őszén szevezetileg megerősödött: szaporodtak az illegális pártsejtek, röpiratok tízezreit nyomták és juttatták el a tömegekhez. A dolgozók körében tapasztalható balramozdulást azonban a baloldali szociáldemokrata vezetők gyengeségük, a Békepárt pedig szűk bázisa miatt nem tudták kihasználni. A moszkvai, majd a teheráni konferencia után Kállay politikája zsákutcába került, taktikája most már csak az időhúzásra épült, ugyanakkor a németek ós a szélsőjobb irányában megnyugtatásul engedményekre is hajlandó volt. Az SzDP jobboldali vezetői és a kisgazda vezetők a parlamentben elkötelezték magukat Kállay mellett, s így a hazai ellenállás legfőbb bázisát jelentő két párt hozzájárult, hogy a kormány háborús propagandája a dolgozók tömegeiben eredményes maradjon. A Békepárt leleplezte a Kállay-kormányhoz fűzött illúziókat, „sürgette a munkásság körében ismét megélénkülő gazdasági harc politikai útra terelését". Amikor a Bethlen—Rassay csoport egy polgári blokk létrehozásán fáradozott, s ebből a szociáldemokratákat ki akarták hagyni, a SzDP és a KgP baloldala közelebb került a kommunistákhoz. Ez egyik alapja lett a későbbi Magyar Frontnak. Pintér István végül megállapítja, hogy a „Kállay-féle rendszermentő politika az 1944. március 19-i német megszálláshoz vezetett". A Hitler-ellenes front jobbszárnya „csatlakozott ehhez a »hintapolitikához« s tudatosan gyengítette az ellenállást." Csak a német megszállás útján jött létre a Hitler-ellenes politikai szövetség, melynek „arra azonban már nem futotta erejéből, hogy nemzeti felkeléssel, illetve nagyarányú partizánharccal segítse a szovjet hadsereg felszabadító hadműveleteit." Az 1966. június 29-én megtartott vitán először Korom Mihály kandidátus olvasta fel opponensi véleményét. Már elöljáróban hangsúlyozta, hogy a majd 800 oldalas diszszertáció minden vonatkozásban megfelel a kandidátusi követelményeknek. Kiemelte a választott téma politikailag is fontos voltát. A második világháború történetének egyik legnehezebb kérdését válaszolja meg a szerző, s munkájában a korábbi kutatásokra támaszkodva először tesz kísérletet „az antifasiszta függetlenségi mozgalom teljes mélységében ós szélességében történő szintetizáló feldolgozására". Ezután sorra vette az értekezés tudományos eredményeit. Az első részek különösen a Kisgazdapárt, a Nemzeti Parasztpárt és a Magyar Történelmi Emlékbizottság tevékenységére vonatkozóan tartalmaz új anyagokat és megállapításokat. Dicséret illeti a II. fejezet — a Kállay-kormány működésének első szakaszát tárgyaló rész — sokoldalúságát. Pintér István a kormánybelpolitikájának olyan fontos részeit, mint a kommunisták elleni terrorhadjáratot, az SzDP-vel kapcsolatos politikát, a szociáldemokrata jobbszárny felülkerekedésót a párton belül — szinte teljesen új kutatások alapján mutatja be. Fontosnak tartja annak dokumentálását, hogy a magyar kormányok politikájában a változás nem a háborúbalépéskor, hanem a világháború „döntő fordulatának időszakában" következett be. Ez elsősorban azt jelentette, hogy a győzelmi célok helyett a rendszer megmentésének politikája került előtérbe. Lényeges annak alátámasztása is, hogy a függetlenségi front jobbszárnya a német megszállásig nem tudott szakítani a Kállay-kormány e „hintapolitikájába" vetett illúzióival. A kritikai észrevételekre térve, hiányolta az eddigi feldolgozások kritikai ismertetését. Véleménye szerint többet kellett volna foglalkozni azon negatív erőkkel, melyek egészében akadályozták a függetlenségi front erőinek kibontakozását. így kissé úgy tűnik, mintha az összefogás akadályozója alapvetően a függetlenségi táboron belüli nézeteltérések lettek volna. A Kállay-kormány angolszász orientációjáról csak igen általánosan szól Pintér István. Hangsúlyozni kellene, hogy a kormány orientációja nem felelt meg a „tényleges" angolszász orientációnak, hiszen Kállayék politikája a háború alatt is még mindig „a müncheni angolszász politika szintjén, vagy óhaján állt". Egyes csoportokról és személyiségekről (különösen Bajcsy-Zsilinszkyről) igen jó jellemzéseket olvashatunk, kár, hogy a KMP egyes vezetőiről nem kapunk ilyen jellegű emberi portrékat. Kissé leegy-