Századok – 1968

Krónika - Beszámoló Pintér István kandidátusi disszertációjának vitájáról (Glatz Ferenc) 371

372 KRÓNIKA tak. Az SzDP jobboldali vezetősége elítélte ugyan a háborúba lépést, de a munkásosztály felé olyan polititikát folytatott, amely támogatást jelentett az általuk is elitélt háborúhoz. Hamarosan megindult — Szakasits köré tömörülve — egy baloldali mag kikristályosodása. A Független Kisgazdapárt — annak ellenére, hogy egyes vezetői (pl. Bajcsy-Zsilinszky) elítélték a hadüzenetet —, végig a „lábhoz tett fegyver" taktikáját választotta, a kisebb polgári pártok pedig hallgattak. A KMP közvetlen feladatként a háborúból való kilépést és különbéke kötését jelölte meg. Taktikájának lényege az volt, hogy ha a háború- és Hitlerellenes harc a munkásosztály mind szélesebb körű bevonásával eredményes lesz, akkor lehetővé válik, hogy a tömegek a rendszerből kiábrán» dúljanak, s felismerjék, hogy a nemzeti függetlenség csak „a demokratikus forradalom feladatainak következetes megoldása útján valósítható meg". A Hitler-ellenes nemzeti egységfront kialakulását elősegítette a kommunisták által kezdeményezett, 1941 nyarán lezajlott sajtóvita. A kommunisták kibontakozó tevékenysége és a tömegek elégedetlensége, a belpolitikai helyzet alakulása 1941 őszén aktív háborúellenes megmozdulásokhoz vezettek. A Parasztszövetség életrehívásával a parasztok szervezése is lehetővé vált, noha a szövetségben a jobb- ós baloldal között harc dúlt. A külpolitikai helyzet teremtette kedvező feltételek között a függetlenségi harc szép eredményt ért el a Népszava karácsonyi számának megjelentetésével. Különösen jelentős siker volt a különböző politikai irányzatok ós csoportosulások tömörülése a Magyar Történelmi Emlékbizottságban. A bizottságon belül harcok folytak a feladatok meghatározásáról, mégis egységesen állást foglaltak a március 15-i tüntetés megszervezése mellett. Noha a körülmények ekkorra már kevésbé voltak kedvezőek — a kormányválság megoldódott, Kállay elé várakozással tekintettek a tömegek is —, mégis létrejött a tüntetés. A Kállay-kormány hivatalbalépése új helyzetet idézett elő. A kormány igyekezett „a háborús nemzeti egység"-et megteremteni — imródystáktól a szociáldemokratákig. Belpolitikai intézkedései között első helyen állottak a függetlenségi mozgalom erőinek szétzilálására irányulók. A KMP és az SzDP baloldala ellen fokozott terrorral léptek fel, a Történelmi Emlékbizottságot szótzüllesztettók, a szociáldemokratákat és a szakszervezeteket pedig teljes lojalitásra bírták azzal, hogy megvédték őket a szélsőjobboldal támadásaitól. 1942 őszén az antifasiszta ellenállási mozgalom válságba került: a vezetés fokozatosan a polgári szárny kezébe került, a KMP Központi Bizottságában nézeteltérések támadtak a lebukások okainak értékelése körül és a párt irányvonalával kapcsolatban, megbomlott a kapcsolat a két munkáspárt között. (Id. az SzDP XXXIII. kongresszusát, a Népszava 1942-es karácsonyi számát). Ugyanakkor a magyar uralkodó osztályok nyugatbarát elemei is sürgették Kállayt, hogy „lazítson a tengellyel való kapcsolatokon, és határozottabban támaszkodjék a jövő, a kibontakozás szempontjából Nyugaton is számbajöhető erőkre, az SzDP-re és a kisgazdapártra". A szerző ezután a sztálingrádi és voronyezsi események hatására kialakult helyzetet tekinti át: a dolgozók körében a gazdasági harc formái közt balratolódás indult meg; ugyanakkor a kül- és belpolitikai események Kállayt politikájának megváltoztatására késztették. 1943 tavaszán bontakozott ki az a rendszermentő politika, melyet abban az időben hintapolitikának neveztek el, s melyet történetírásunk — helytelenül — ma is így emleget. 1943 tavasza után a jobboldali szociáldemokrácia is látta, hogy Németország elveszti a háborút, ez azonban nem balra, hanem jobbra tólta őket. A kormánytól várták a kezdeményezést. A kisgazdapárt is aktivizálódott, s egyre inkább megerősödött a Bajcsy-Zsilinszky köré tömörülő, határozottan németellenes — bár továbbra is Kállayra támaszkodó — szárny. A KMP ismét megpróbálta, hogy irodalmi estek, sajtópropaganda révén eljussanak a közös harc elveinek tisztázásához. Részük volt a baloldali ellenzéki sajtóban a nemzeti összefogás kérdésében ismét megújuló vita kezdeményezésében. A vita — pozitívumai mellett — jelezte a Hitler-ellenes erők gyengeségét is: a résztvevők Kállayban látták a külpolitikai kibontakozás biztosítékát. Míg a KMP elsődlegesnek a Hitler-ellenes harcot tartotta és ennek alárendelte a demokratikus átalakulás kérdését, a polgári szárny éppen fordítva, a belső átalakulás problémájától tette függővé a Hitler-ellenes harcot. A dolgozat elemzi ezután az SzDP és a KgP ebben a szellemben fogant 1943-as programját. A KMP 1943 áprilisában közreadott programjában a nemzeti összefogás érdekében így határozta meg a közös teendőket: 1. azonnali különbéke; 2. az ország függetlenségének visszaállítása; 3. új választások; 4. a szabadságjogok életbeléptetése, a nemzetiségek teljes egyenjogúsága; 5. földreform. A KMP a nemzeti összefogás megkönynyítése érdekében nevét Békepártra változtatta. Ez a döntés — a szerző megállapítása szerint — hibás volt, mert „zavarta a következetes antifasiszta erők tisztánlátását és semmivel sem teremtett ke'dvezőbb feltételeket a Hitler-ellenes nemzeti front megteremtéséhez".