Századok – 1968

Történeti irodalom - Payne; Stanley G.: Falange. A History of Spanish Fascism (Ism. Jemnitz János) 283

284 TÖBTÉNETI IRODALOM S. G. Payne érdekes, gondosan megrajzolt képet nyújt a Falange vezetőjéről, José Antonio Primo de Riveráról, a tábornok-diktátor fiáról. A könyv oldalairól kitűnik, hogy Hitlertől és Mussolinitól eltérően, a Falange vezetője nemcsak „jobb körökből" származott, hanem gondos neveltetésének, ügyvédi diplomájának megfelelően, kulturált is volt, jó szónok, kellemes társalgó, jó stílusú újságíró, parlamenti képviselő — aki a német náci módszereket durváknak tekintette, és az olasz fasisztáktól is elhatárolt külön spanyol gyakorlatot igyekezett kialakítani, a jobboldalt kritikusan szemlélte, s aki Payne szerint csak az utolsó időkben hagyta jóvá — az elméletileg általa is szorgalmazott — erőszakos, terrormódszerek alkalmazását. A Falange vezető gárdáját ós José Antoniót 1936 tavaszán letartóztatták, s mikor a polgárháború megkezdődött, a párt élére a másodvonalbeli vezetők kerültek. A párt ugyanekkor gombamódra szinte pillanatok alatt tömegpárttá nőtt, — elsősorban azért, mert a népszerűtlen, politikailag halott jobboldali pártokkal szemben egyedül kínált fel valamit a közép-rétegnek, egyedül felelt meg a polgárháború viszonyai között annak, hogy valamiféle zavaros mítosszal a bigott katolikusokon kívül másokat is lelkesíteni tudjon, harcba vezessen egy, a nép valóban széles körei által támogatott kormány ellen. A Falange és a katonatiszti csoport együttműködése 1936 júliusa után sem volt zavartalan. A Falange továbbra is reformokat sürgetett, bírálta Franco körét, ami végül is az új, ideiglenes vezetőség (M. Hedilla híveinek) letartóztatására vezetett. Ez az ellentét egyébként az irodalomból s a magyar diplomáciai jelentésekből általunk is ismertebb. Uj részletekről lebbenti fel a fátylat S. G. Payne, mikor José Antonióról elmondja, Jiogy börtönében 1936 augusztusa után is elhatárolta magát mindkét oldaltól, a jobboldali konzervatív tábort ezután is elmarasztalta. A Falange belső forrongásáról, a belső csoportharcokról a szerző igen részletes ismertetőt nyújt — amiben valamelyest túlhangsúlyozza a személyes tényező, a rátermett vezetők hiányának súlyát — amivel megkönnyíti azoknak az ellentmondásos jelenségeknek megértését, amelyek a Falange 1936—37-es ellenzéki politikáját kísérték egészen addig, amíg Franco Serrano Suner segítségével a Falange-t „állami párttá" alakította. A szerző rávilágít, hogy már ebben a fázisban sem minden zökkenő nélkül ment végbe a párt jellegének változása. Kimutatja, hogy a Hedilla-féle „puccs" minden jel szerint valójában csak ürügy volt a Falange „öreg gárdájával", a radikálisokkal való leszámolásra. Franco és S. Suner ugyan átvette a Falange vezetését, de hasonló „radikális-szindikalista" lázongásokkal később is meg kellett birkózniuk. Payne hangsúlyozza, hogy Franco tulajdonképpen mindvégig ügyesen lavírozott a különböző erők egymás elleni kijátszásának segítségével. Ezt alakította ki a hadsereg, az egyház és a Falange egymás általi ellenőrzésével, de tulajdonképpen ezt a megosztást a Falange keretein belül is megtette. Az egységes párton belül külön csoportot alkottak a régi szindikalisták, a monarchisták, a Franco-párti „mérsékeltek", a katonák és az egyszerű karrierista-opportunista elemek. Franco és S. Suner mindezzel tisztában volt, s e belső megosztással messzemenően élt is. Mindezt annál inkább megtehették, mivel ezek a frakcióellentótek a Falange-n belül csak a középszinten felül hatottak, s az egyes frakcióknak mélyebb, a tömegekbe eresztett gyökere nem volt. S így Franco még azt is biztosítani tudta, hogy az olasz fasiszta, vagy német náci közvetlen párthatás mindvégig jelentéktelen maradt, olyannyira, hogy Berlin és Róma is tudomásul vette: a helyzetnek Franco és a hadsereg az urá. A könyv utolsó fejezete kitekintést nyújt az 1946 utáni tíz év történetére, de itt a kontúrok már nagyon elnagyoltak. Ennél a fejezetnél tűnik ki még világosabban a munka egyik hiányossága: az, hogy a Falange életét az alsó szinteken egyelőre még nem sikerült feltérképezni. így S. G. Payne olyan következtetésre juthatott, hogy Franco 1945—1950 között, a teljes elzártság ellenére is megerősödött. Ez a jelenség azonban más tények, illetőleg a későbbi sztrájkhullámok, az egyetemisták mozgalmai, illetőleg a szindikátusok ellenzékivé válásával szembesítve teljességgel csak a felszínt jellemezte. S. G. Payne munkájában e fejezetnél nyilvánul meg legjobban, hogy az objektivitást elhagyva időnként megértő-rokonszenvező érzelmek vezetik, mikor Francoról és a Falangeról ír. A körképből hiányzik, hogy a Falange a gyakorlati életre, a munkásság, s általában az egész nép helyzetének alakulására miként hatott. Hiányzik a munkából a baloldal súlyának érzékeltetése, ami vissza kellett, hogy hasson (erre csak igen halvány utalások vannak) a Falange gondolatvilágára, törzskarára, s mindenekelőtt a falangista munkásokra. Mindez hiány, olykor tévedés — ami értókelésbeli hibákra is vezetett —, Payne munkáját igen gazdag anyaga miatt mégis üdvözölnünk kell. I JEMNITZ JÁNOS