Századok – 1968

Krónika - Beszámoló a munkásmozgalom történetéről Linzben rendezett nemzetközi konferenciájáról (J. J.) 1287

KRÓNIKA 1287 BESZÁMOLÓ A MUNKÁSMOZGALOM TÖRTÉNETÉRŐL LINZBEN RENDEZETT NEMZETKÖZI KONFERENCIÁRÓL A konferencia 1968. szeptember 17-tól szeptember 21-ig tartott és két témakörrel foglalkozott: a II. Internacionálé historiográfiájával és a munkássajtó történetével, felhasználásának metodológiai problémáival. Az értekezleten szovjet, román, bolgár, csehszlovák, jugoszláv, német, francia, svéd, svájci, holland, osztrák és magyar küldöttek — mintegy ötvenen — vettek részt. A II. Internacionálé historiográfiájáról a nyitó referátumot Julius Braunthal (London) tartotta meg, némiként polémikus éllel. Nagy hangsúlyt helyezett a szociáldemorata és a kommunista történeti irodalom megkülönböztetésére, s kérdésesnek látta, hogy a két történeti felfogás között egyáltalán érdembeni dialógusra sor kerülhet-e, a történetírók objektíven megörökíthetik-e a múlt eseményeit. Braunthal a kommunista szemléletű történeti művek körét leszűkítette (csak Lenz, Foster és Dutt munkáiról emlékezett meg), s részletesebben taglalta, hogy a forradalmi irányzat a nyugati munkásmozgalom történetében a századfordulótól kezdve nem érvényesült, a reformtörekvések hódítottak tért. A forradalmi irányzat csak a cári Oroszország viszonyai közepette Oroszországban tartotta meg iránytadó szerepét. E megállapításával együtt Braunthal azt is hangsúlyozta, hogy Lenin szerepét a kommunista történeti irodalom túlértékeli; utalt arra, hogy Lenin ritkán vett részt az Internacionálé kongresszusain. Ebből arra következtetett, hogy Leninnek nem volt olyan nagy része az Internacionálé életében. Braunthal előadásához két korreferátum hangzott el; az egyiket Georges Haupt (Párizs), a másikat Igor Krivoguz (Leningrád) mondta el. Haupt utalt arra, hogy a II. internacionáléról mindezideig nem készült el megnyugtató historiográfiai áttekintés. Rendszerint bőségesebb bibliográfiai anyagot szoktak mellékelni, rendkívül szűkreszabott annotálással. Braunthallal szemben szólott arról, hogy a szovjet, s általában a kommunista történetírók munkájában az utóbbi évtizedben új eredmények születtek, újfajta megközelítés észlelhető. Végül szólott a II. Internacionálé történeti problémáiról is, jelezte, hogy a II. Internacionálé egyik sajátossága éppen az, hogy tömegmozgalom bontakozott ki, s az egyes pártokat, a szocialista mozgalmat nem lehet az általánosan ismert három irányzat egyikébe beleszorítani. Ugyanakkor aláhúzta, hogy a meglevőnél sokkal alaposabb társadalomtörténeti megalapozásra lenne szükség, s példaként jelezte, hogy a munkásosztály, a munkásarisztokrácia, a bal- és jobbszárny statisztikai megközelítése milyen bizonytalan. Ugyancsak utal arra, hogy a terminológiák használatában sem alakult ki egység. Az ausztromarxizmust helyenként bal-, másutt viszont jobboldali áramlatnak látják. A radikálisokon is más csoportosulásokat, személyeket szoktak megjelölni. Igor Krivoguz korreferátumának elején Braunthallal szemben hangsúlyozta, hogy objektív történetírás nemcsak elképzelhető, hanem ennek megvalósítására törekedni is kell. Felvázolta a II. Internacionálé historiográfiájának négy nagy iskoláját: a polgári történetírókét, akik „kívülről" közelítik meg a munkásmozgalmat, a reformista szocialista iskoláét, amely a nyugati országokban talán a legnagyobb múltra tekint vissza s legelterjedtebb (ennek első úttörői még Bernstein, Vandervelde, Mac-Donald, Thomas voltak), s amelynek képviselői elsősorban a munkásmozgalom szervezeti megerősödésérc, az elért gazdasági és politikai reformokra fordítottak gondot. Krivoguz megállapította, hogy ez az irányzat 1945 után újabb lendületet kapott, amit olyan munkák fémjeleznek, mint Cole, Braunthal, Van der Esch írásai. Krivoguz a harmadik jelentősebb történetírói irányzatként az anarchista, anarcho-szindikalista, s a jelenleg is érvényesülő nyugati ultrabaloldali eszmeáramlathoz közelálló történészeket jelölte meg — akik azonban kevesebb ós kevésbé értékálló munkát jelentettek meg. Végül részletesebben tért ki a marxista—leninista történetírás történetére, s ezen belül is kiváltképpen a szovjet történetírás fejlődésére. Krivoguz elismerte, hogy a marxista történészek többet is nyújthattak volna e témakörben, de ugyanakkor meggyőzően bizonyította, mennyire téves Braunthal vélekedése, aki csak pár munkáról tudott. Krivoguz a II. Internacionálé szovjet historiográfiának fejlődését a következő főbb korszakokra bontotta: az első időszakban, az 1917-es szocialista forradalom másnapján és az 1920-as években főként népszerűsítő, nagy átfogó munkák jelentek meg. Az 1930-as évek első felében általános megélénkülés volt tapasztalható, s szmvonalasabb, elmélyültebb részletfeldolgozások láttak napvilágot a francia munkásmozgalomról (Lukin, Nyikolajev, Dalin), valamint a bolsevikoknak a II. Internacionáléban játszott szerepéről (Szluckij) és a német munkásmozgalomról (Bantke). Az ezt követő harmadik korszakra a személyi kultusz éveiben az ahisztorizmus és a II. Internacionálé téves