Századok – 1968

Krónika - Beszámoló a munkásmozgalom történetéről Linzben rendezett nemzetközi konferenciájáról (J. J.) 1287

1288 KRÓNIKA megítélése nyomta rá a bélyegét, aminek sarktételeit többnyire Sztálin maga fogalmazta meg. Emellett azonban még ebben a periódusban is megjelentek új anyagot feldolgozó értékálló munkák, mint Belkin Guesde-életraj^a, Ajzinnak Luxemburgról szóló írása. Az újabb, negyedik periódus nyitó dátuma 1953 —1956. Ettől kezdve általános fellendülés tapasztalható, amit olyan munkák bizonyítanak, mint Tai'takovszkij Engelsz-életrajza, Kertman és Karliner angol, illetve Golovaesev német vonatkozású feldolgozásai, Krivoguz átfogó II. Internacionálé története és az 1966-ban napvilágot látott kétkötetes gyűjteményes munka a II. Internacionálé történetéről. Krivoguz a szovjet historiográfia áttekintésén túlmenően szintén érintette a II. Internacionálé néhány történeti problémáját is. így kitért arra, hogy az eszmetörténet feldolgozása terén még további erőfeszítéseket kell tenni, az új kétkötetes munka alapján hangsúlyozta, hogy az Internacionálé fejlődésében a cezúrát 1910-nél vonják meg, minthogy a tények-jelenségek azt mutatják, hogy ezután kerekedett felül egyértelműen az opportunista-centrista irányzat. Braunthallal szemben Krivoguz azt is aláhúzta, hogy az európai forradalmi irányzatok életében a bolsevikoknak mennyire kezdeményező, vezető szerepük volt. A nyugat-berlini Henrik Skrzypczak egyfelől azt érintette, hogy a történetírásnak mindig törekednie kell az objektív igazság megközelítésére, másfelől kételkedett abban, hogy az Internacionálé életében a polgári és proletár kategóriák egymással szemben élesen elhatárolhatóak lennének. Jemnitz János Braunthal referátumának néhány megállapítását vitatva rámutatott, hogy Leninnek a II. Internacionáléban érvényesülő befolyását nem lehet lemérni pusztán a kongresszusokon való jelenléte alapján, és itt Engels szerepére utalt, akinél a hasonló módszer szintén félrevezető lenne. Ugyancsak kitért a forradalom és a reformirányzat merev szembeállítására, megemlítve, hogy az európai mozgalomban a forradalmi irányzat sohasem szűkült le egyszerűen Oroszországra. Megemlítette, hogy a reformisták sem vonhatók közös nevezőre, mivel Jaurès vagy Keir Hardie semmiként nem fémjelezhető azzal a sommás megállapítással, hogy reformista, miként Millerand, vagy Sydney Webb. A reformisták körében is érzékeltetni kell a lényeges belső eltéréseket, azok között, akik az antikapitalista tömegharc élén álltak, vagy akik a harci lendületet inkább mérsékelték. Ezt a különbséget a történeti irodalomban is meg lehet figyelni. Végül javaslatot tett arra, hogy a kezdeti lépéseknél tartó II. Internacionáléval foglalkozó historiográfiát közös erőfeszítéssel tegyék teljesebbé. Nicolae Copoiu (Bukarest) néhány alapkérdésben szögezte le álláspontját: így hangsúlyozta, hogy Lenin befolyását nem szabad alábecsülni az Internacionáléban, hogy a háború kérdésében tanúsított álláspont nem tekinthető egyszerűen taktikai kérdésnek, s azt, hogy az 1914-es összeomlást követően csakhamar a zimmerwaldi mozgalom keretében megtették az első lépéseket az új Internacionálé megterlemtésóre. Copoiu megemlékezett az első román szocialista szervezetek kialakulásáró, s az Internacionálé közös munkájába való bekapcsolódásáról is. Leon Aszlanov (Szófia) ugyancsak az elméleti kérdésekhez szólt hozzá, s Braunthal kételyeivel szállt vitába, hogy a történeti folyamatokat a történetírók a maguk valóságában ábrázolhatják. Hans Steinberg (Bad-Godesberg, Német Szövetségi Köztársaság) Georges Haupt korreferátumából indult ki, s a tömegmozgalom felmérésének szükségességét hangoztatta, kiemelvén, hogy a leglényegesebb mozzanat az, amikor a szocialista gondolat behatol a tömegekbe, ezt pedig csak országonként lehet vizsgálni, s méghozzá „alulról" tartotta szükségesnek az analízis elvégzését. Susanne Müller (Bonn) megjegyezte, hogy véleménye szerint nincs szükség az alternatíva felállítására, az eszmetörténetnek ki kell egészülnie a társadalomtörténeti módszerrel, hiszen az Internacionáléban az ideológiatörténetnek par excellence végig nagy szerepe volt. A statisztikai módszerek alkalmazása pedig egyfelől nagy nehézségekbe ütközik, másfelől nem mindig hoz perdöntő vagy megnyugtató eredményt. Ezzel kapcsolatban utalt arra, hogy az 1915—1917-es években a német pártszakadásoknál a szociológiai módszer semmiképpen nem adna választ , hogy kik és mikor mentek a jobboldali többséggel, vagy a baloldali ellenzékkel. Hangsúlyozta az életrajzi és memoárirodalom fontosságát, mijd végül óvott a különféle kategóriák (baloldal, reformista, opportunista stb.) merev alkalmazásától. Ezeknek munkahipotézisszerű alkalmazását elfogadhatónak vélte, de olymódon, hogy a tények alapján ezeket felülvizsgálják. Georges Haupt újabb hozzászólásában a mikroszociológia alkalmazását ajánlotta, figyelmeztetett a különféle regionális-fejlődéskapcsolat problémákra ^(balkán és skandináv szocialista pártok, a szocialista mozgalom jelentkezése, úttörése Ázsiában, Amerikában), sürgette a forráskiadványok megjelentetését, s a historiográfiának kollektív erőfeszítéssel történő kidolgozását.