Századok – 1968

FOLYÓIRATSZEMLE - Külföldi folyóiratok - 1232

1224 FOLYÓIRATSZEMLE 1258 svájci viszonyokat a német, angol, francia és amerikai állapottal. — G. THULLIERS egy vidéki bíró 1815-ben készült feljegyzéseit ismerteti: Megszokott visszaélések Nivernais-ben a császárság végén (169 —182.1), amelyekből részleteden megismerhetjük a vidéki hatóságok, adószedők, az uzsorások legális vagy illegális, de állandóvá vált túlkapásait, amelyek ellen a szegényebb rétegek úgyszólván tehetetlenek voltak. — R. TRESSE Nizza kikötőjének 1815 — 1821 közötti hanyatlása okait keresi az akkori francia konzul jelentéseinek felhasználásával: Genova Piemonthoz kapcsolása elterelte a forgalmat Nizzából: a visszaszerzett régi kiváltságok hatásukat vesztették (183 —195. 1.). — M. GIROD: AZ orosz mezőgazdasági struktúra néhány jellemzője 1815 —1917 között (196 — 221. 1.) az orosz mezőgazdaság jellegzetességeinek a nagybirtok és a kisparcella túltengéseit, az elmaradott művelési módot (ugar-gazdálkodás), az egyoldalú gabonakultúrát, a gyenge terméshozamot, a munkaerő túltengését és a tőkehiányt tartja. — W. GROSSIN a munkaidő és az érték kapcsolatáról közöl értekezést (222 — 241. 1.). A nagyfokú gépesítés és a technika fejlődésének egyik következménye a termékek értékének állandó csökkenése, a szerző megállapítása szerint viszont a bérek vásárlóereje állandóan növekszik. — M. LUTFALLA Saint-Just-nek a forradalom alatti inflációról vallott nézeteit ismerteti (242 — 245. 1.), rámutatva azok reális, a doktrínáktól és a demagógiától távol eső voltára. — B. G. THE HISTORICAL JOURNAL 196;7' 10. köt. 1. szám. — R. SHIPKEY az Írország feletti védnökségi rendszerrel foglalkozik Robert Peel kormányzósága idején 1812-től 1818-ig (41—56. 1.). Ez a kormányzói tisztség (Chief secretary) az 180 l-es Nagybritanniát és Írországot egyesítő törvény után lényegében az ír politikát az angol alsóházban felelősen képviselő tisztséget jelentette, egyesítenie kellett a miniszterelnöki, belügyminiszteri, kereskedelemügyi, pénzügyi és hadügyi miniszteri teendőket és képességeket. Peel alkalmassága erre a szerepkörre abban nyilvánult meg, hogy a fennálló rendszert zökkenők nélkül, hatékonyan szolgálta, nem zavartatva magát a visszaélésektől, a szóthúzó erők játékától. Mérsékelt, súrlódásokat kerülő vezetői módszere ós elve az „ultra-konzervatív" angol főúré volt, főcélja pedig az angol tory kormányzat érdekvédelme. — E. JONES historiográfiai jellegű: John Lingardról (1771 —1851) és a simancasi spanyolországi állami levéltári kutatásairól ad képet (57 — 76. 1.). Lingard volt az első angol történész, aki Anglia XVI. századi fejlődésót nemzetközi nézőpontból igyekezett áttekinteni. Elsőként sikerült neki a simancasi levéltárból anyagot szereznie oly célból, hogy az angol történettudomány gazdagítására kamatoztathassa. Annak ellenére, hogy személyesen nem kutathatott Simancasban, és megbízottai is csak a levéltári hivatalnokok felolvasásai alapján szerezhettek tudomást a kívánt okmányokról, Lingard tevékenysége úttörő az angliai historiográfiában. — Ch. HOWARD: A „splendid isolation" elnevezésű angol külpolitikai magatartás (77—88. 1.). Vizsgálja, mit értettek e fogalmon, amikor használták, és mennyiben fedte ez a valóságot, és végül: megítélésük szerint mikor tértek le az elszigetelődés politikájáról. — CH. ANDREW az 1904-ben létrejött Entente Cordiale jelentőségét méltatja és alakulásának körülményeit mutatja be (89—105. 1.). A maga idején az Entente kompenzációs, Egyiptomot és Marokkót érintő megállapodás volt, később tekintették csupán az angol—francia kapcsolatok történetében mérföldkőnek és vált is azzá. — H. SLAVIC REVIEW 1966. 4. (dec.) sz. — JONATHAN FRANKEL : A pártgenealógia és a szovjet történészek, 1920 — 1938 (563 — 603.1.) azt vizsgálja, hogy az SzK(b)P a fenti időszakban kikben látta a párt előfutárait, és ezzel kapcsolatban milyen viták folytak a történeti intézetek és folyóiratok munkatársai között. Plehanov, Akszelrod és Zaszulics elődeiknek tekintették Csernisevszkijt, Belinszkijt, de a narodnyikok szlavofilizmusát visszafejlődésnek látták, saját emigráns szervezeteiket tartották a marxizmus első oroszországi megnyilvánulásának. A szerző szerint Lenin a narodnyikokat kettősen értékelte: ideológiájukat elvetette, de elfogadta földalatti mozgalmuk tapasztalatait. Sztyeklov és a Borba csoport, majd Akimov és az ökonomisták szerint nem Plehanov volt az első képzett orosz marxista, hanem Lavrov és Bakunyin, az első marxista szervezet pedig az Orosz Munkások Északi Szövetsége volt. 1903-tól a narodnyik módszerek felelevenítésével, blanquizmussal vádolták a bolsevikeket. A szerző véleménye szerint 1917 októbere után a párttörtónet a politikai irányzatok harcának lett része. Az irányító, szervező szerepet betöltő Pokrovszkij antidialektikus, a gazdasági oldalt túlértékelő nézetei, spekulatív átértékelései támadásokat váltottak ki, elsősorban a levéltári anyagra támaszkodó történészek (pl. Nyevszkij ós Polonszkij) részéről. Micskevics a narodo-