Századok – 1968
Tanulmányok - V. Windisch Éva: Kovachich Márton György és a magyar tudományszervezés első kísérletei. 90
KOVACHICH MÁRTON GYÖRGY' 115 szakok felé fordítja majd figyelmét. Ha pedig a körülmények úgy alakulnának, hogy a társaság kénytelen feloszlani: mindaz, ami birtokában volt, az Egyetemi Könyvtárra szállhat át, s ott ugyanúgy a köz céljait szolgálhatja. A bőségesnek ígérkező segítség felbátorította Kovachichot, hogy részletesebben írjon az intézet egy részéről,-a grammatophylaciumról. Ennek két része: a könyvtár vagy múzeum és a scriptorium, amelyeket egyelőre a saját, bécsi (Bécsikapu) téren lévő lakásában kíván elhelyezni. A grammatophylacium élén az archigrammateus áll, aki a könyvtárat rendezi, katalogizálja; a kéziratokról speciális jegyzékeket készít, amelyek segítségével bármely vonatkozásban felvilágosítást tud adni az anyagból az érdeklődőknek ; az írnokok munkáját irányítja, ellenőrzi; a másolatoknak az eredetiekkel való egybevetéséről gondoskodik; minden adminisztratív munkát ellát; a látogatóknak a gyűjteményt megmutatja, a kutatókat kiszolgálja. Kovachich részletesen előadja, milyen anyagot fog őrizni a gyűjtemény, hogyan gyarapszik majd, milyen segítségre van szükség felállításához. Majd rátér a scriptoriumra, s méltatja az itt nyíló kereseti lehetőség nagy szociális jelentőségét a szegénysorsú értelmiségiek számára. Már harmincnál többen jelentkeztek másolási munkára, de csak tízet tudott alkalmazni. Ismerteti az elvégzendő munka technikai részleteit. A feladat széleskörű: ami csak a hazai dolgokról itthon vagy külföldön feltalálható, azt az intézet, eredetiben vagy másolatban, meg kívánja szerezni magának, hogy létrehozhassa a hazai történelem általános gyűjteményét (promtuarium universale patriae históriáé). Az utolsó fejezetben Kovachich ismét felsorolja a főbb diplomatikai és történeti problémákat, melyeknek megvilágításához az anyagot elsősorban gyűjti. Mindenekelőtt a gyűjtemények tulajdonosait, illetve őrzőit kéri, hogy a gyűjteményről tudósítsák, majd részletezi az őt leginkább érdeklő iratfajtákat (kiemelve az Institutumban közöltekből a legfontosabbakat). Ezek: a magyar történelem első három évszázadának oklevelei, az országgyűlési határozatok a hozzájuk tartozó királyi megerősítésekkel és a rendek praefatióival („hogy a törvényhozó hatalom mindkét részének kölcsönös egyetértése minél inkább kitűnjék"); a királyok megkoronázása előtt kibocsátani szokott hitlevelek, a koronázási esküszövegek (ezek különösen azért érdekesek, mert nem eléggé közismert, hogy a királyok az aranybullára is esküt tettek); a királynék, főemberek ugyanekkor letett esküinek szövegei; kéziratos törvénygyűjtemények. Végül néhány feltételezett, de még fel nem talált országgyűlési iratot említ, s felhívja a figyelmet az országgyűlési összehívó iratok (regales), egyéb országgyűlési iratok, az 1526 utáni közjogi érdekű iratok s a közjogi tárgyalásokra általában vonatkozó iratok fontosságára; kiadandó Praenotationes ad Jus Municipale című művére, melyben a vármegyék, városok, kerületek privilégiumait, statutumait, szokásjogait készül kiadni, s végül a történetinek nevezett — nem okleveles — emlékekre. A röpirat a haza polgáraihoz (cives) szóló buzdítással zárul („legyen szabad valamennyiöket így neveznem, minthogy ennél nagyobbat nem tudok mondani"). Figyelmeztet a külföldi tudományosság előrehaladására, nem is a nyugati, hanem a tőlünk északra fekvő országokban. Volt idő, amikor a csehekkel, lengyelekkel együtt haladtunk, de ha most tekintetbe vesszük a lengyelek számtalan, anyanyelvükön kiadott kötetét, elbeszélő forrásgyűjteményeiket, oklevél- és törvénygyűjteményeiket, s a cseheknél működő tudományos társaságot, el kell ismernünk, hogy bennünket a pártoskodás, a tudomány és művészet értékeinek fel nem ismerése, a vagyonnak csak magáncélokra való fordítása, a 7*
