Századok – 1968

Történeti irodalom - Jemnitz János: A háború veszélye és a II. Internacionálé (1911–1914). (Ism. S. Vince Edit) 1165

TÖRTÉNETJ JRODALO.M 1169 hangsúlyozta, hogy egy esetleges, cárizmus elleni háborút a szociáldemokráciának támogatnia kell, mert az igazságos, felszabadító háború lenne. Íme: az 1914-es szociálsovinizmus elméleti indokolásának 1912-es jelentkezése. A szerző helyesen emeli ki, hogy a Balkán-háború kirobbanásának elhúzódása megkönnyítette az ellene indított antimilitarista küzdelem megszervezését és nemzetközi méretű összehangolását. Több országban — Franciaországban, Németországban, sőt az Osztrák-Magyar Monarchiában is — arra is lehetőség nyílott, hogy egységfront létrehozását kíséreljék meg a béke oldalán álló polgári erőkkel. Az európai méretű tiltakozó akciók sorából kiemelkedett az 1912-es bázeli kongresszus, amelyről a szerző széles körű, nagy anyagra támaszkodó leírást nyújt. A bázeli kongresszus lefolyása talán a legismertebb az 1911 — 1914-es évek eseményei, között. Jemnitz könyve azonban itt is sok új adalékkal, összefüggéssel szolgál. Mindenekelőtt annak a bemutatásával, hogy a kongresszust viták előzték meg, amelyeken hangot kaptak a kongresszus szükségességét és eredményességét kétségbevonó nézetek is. Noha a német és az osztrák szociáldemokraták támogatták a kongresszus tervét, a kezdeményezést átengedték a franciáknak, ők megelégedtek a passzív támogató szerepével. Az ellentétek — amelyek a nemzetközi munkásmozgalom egyes irányzatait korábban is jellemezték — a bázeli kongresszus idején sem oldódtak fel. A kongresszus azonban egységet akart demonstrálni, így a vitákat háttérbe szorították. A nagyszerű békedemonstráció nagyarányú ós pozitív visszhangja arról tanúskodott, hogy az erők, amelyekre a szociáldemokrata pártok támaszkodhattak, nem voltak csekélyek. A bázeli kongresszus sikere és azt követően a nemzetközi feszültség enyhülése elaltatta a szociáldemokrata pártok vezetőinek éberségét. Hiába hívta fel a baloldal a figyelmet a készülő esményekre, a centrum többsége úgy látta, hogy a Balkán-háború befejezésével a válságok sorozata hosszú időre lezárult, semmiféle jel nem mutatta, hogy új katasztrófa közelednék. A mélyben azonban tovább forrongtak a világháború kirobbantásán munkálkodó erők. 1912—1913-ban meggyorsult az angol flotta fejlesztése, s a német és a francia kormány is növelte a hadsereg erejét. A francia kormány élére Poincaré került, a nacionalista, militarista csoportosulás képviselője. Ebben a helyzetben a három nagyhatalom, Anglia, Németország ós Franciaország szocialista pártjainak meg kellett kezdeniök az aktív háborúellenes politikát. A pártok vezetőinek magatartása azonban egyre több aggodalomra adott okot. Az angol Munkáspárt kongresszusa elítélte ugyan a flottaversenyt, követelte a német—angol viszony megjavítását, tiltakozott a katonakötelezettség bevezetése ellen, amikor azonban a parlamentben napirendre került a flottaköltségvetés megszavazása, csak az ILP képviselői maradtak hűek antimilitarista elveikhez. Az LP képviselők zöme távolmaradásával tüntetett, négyen pedig megszavazták a költségvetést. A Brit Szocialista Pártban is jelentkeztek nacionalista eszmék. Queich nyíltan hangoztatta a német hegemón törekvésekkel szemben az angol kormány védelmi politikájának jogosságát, és azt követelte, hogy a szocialisták támogassák ebben a kormányt. A proletariátus nem lehet anacionalista — írta —, az a kötelessége, hogy egy olyan reakciós rendszer ellen, mint amilyen Németországban uralkodik, fegyverrel is megvédje Anglia demokratikusabb államberendezését. Queich nem állt egyedül nézeteivel: a korábban internacionalista Hyndmann is hasonló nézeteket hirdetett. Ennek, a védekező háborút elvileg, sőt gyakorlatilag is támogató, nacionalista állásfoglalásnak francia válfaja is jelentkezett. A francia pártsajtóban 1912-ben a német szociáldemokrata párttal szemben bizalmatlanságot keltő cikkek jelentek meg. Ezek között a szerző Andler cikkét említi első helyen, aki nemcsak a gyarmatosítást megbocsátó német revizionistákat ítélte el, hanem nacionalista nézetekkel vádolva őket, Bebel ós Kautsky ellen is bizalmatlansángot keltett. A francia párt többsége, elsősorban Jaurès ós követői, visszautasították Andler vádaskodását, rámutatva, hogy az ilyen megnyilatkozások a háborús francia kormány kezébe adnak fegyvert a szocialisták antimilitarista megnyilvánulásai ellen. A kormány — támaszkodva Ándler cikkére — a francia szocialisták szemére vetheti internacionalizmusukat, arra hivatkozva, hogy a német szociáldemokrácia erről az útról már letért. Jaurès fellépése csökkentette a német párt iránti bizalmatlanságot, hozzájárult a francia—német szocialisták együttműködésének kialakításához. Az antimilitarista küzdelem közelebb hozta a szocialistákat és a szindikalistákat egymáshoz, megerősödött a baloldali csoportok — Lenin által is nagyjelentőségűnek tartott — akcióegysége. Mindez azonban kevéssé ellensúlyozta a jobboldal befolyását, a nacionalista eszmék térhódítását a francia munkásmozgalomban.