Századok – 1968

Történeti irodalom - Jemnitz János: A háború veszélye és a II. Internacionálé (1911–1914). (Ism. S. Vince Edit) 1165

1170 TÖRTÉNETI IRODALOM 1162 Az 1913-as kongresszuson Hervé, aki ez id6 tájt szélsőjobbra csúszott, a kormány nacionalista jelszavaival kelt versenyre: azt javasolta, hogy Poincaré követelje a német birodalom vezetőitől Elzász autonómiáját, a szocialisták pedig nyújtsanak támogatást revanstörekvéseihez. Fournière egyenesen a párt internacionalista alapjait támadta meg. Azt fejtegette, bogy amíg a szocialista párt befolyása elenyésző, indokolt és elfogadható az internacionalizmus. Az országos tekintélyre és szélesebb befolyásra igényt tartó szocialista mozgalomnak azonban nemzeti politikát kell folytatnia. Mindez a nacionalizmus beszüremléséről, a nemzeti kérdésben való elvi állásfoglalás tisztázatlanságáról tanúskodott. Az aggasztó jelek a németországi szociáldemokrata pártban is szaporodtak. 1913 első félévében került sor a birodalmi parlamentben a hadseregfejlesztési terv vitájára ós a költségvetés megszavazására. Már a parlamenti vita periódusában élesen szembekerült egymással a hivatalos pártvezetőség és a szociáldemokrata balszárny álláspontja. A pártvezetőség — látva, hogy a polgári képviselők támogatják a hadseregfejlesztési tervet —, kilátástalannak tartotta a hadihitelek elutasítását, s úgy vélte, elég, ha csak azt akadályozzák meg, hogy a fegyverkezés anyagi terheivel a dolgozókat sújtsák. A parlamenti frakció állásfoglalásával szemben a baloldal a hadihitelek és a költségvetés elutasítását és tiltakozó tömegakciók szervezését követelte. A pártvezetőség azonban félt a tömegmozgalmak felszításától: Kautsky ismét csak azt bizonygatta, hogy a tömegakciók könnyen forradalomba csaphatnak át, ennek viszont még nem érkezett el az ideje. A parlamenti frakció végül is a kompromisszum útját választotta. A hadseregfejlesztési tervet nem szavazta meg, de azt a javaslatot, hogy a hadügyi kiadások fedezetét a kormány progresszív adók kivetéséből szerezze meg, igen. A párt balszárnya — és a szocialista közvélemény — ezt a lépést joggal tekintette behódolásnak, az internacionalista elvek, a II. Internacionálé határozatai cserbenhagyásának. A német szociáldemokrata párttal szemben a szerb és a bolgár szocialisták voltak azok, akik a forradalmi és internacionalista cselekvés szép példáját mutatták. A második Balkán-háború kitörésekor forradalmi programot fogalmaztak meg: követelték a békét, a nemzetek egyenjogúságát, s mint a Balkán-kérdés egyetlen haladó megoldását, a teljes autonómián alapuló föderációt. A bolgár tesznyák-párt élesen bírálta azokat, akik nacionalista törekvéseknek engedtek utat azzal, hogy a szerb soviniszták ellen „saját" kormányuk támogatását kívánták igénybe venni. A proletár nemzetköziség szép megnyilatkozása a pétervári szocialisták levele is, amelyben az Osztrák-Magyar Monarchia proletárjait a nemzetközi összefogásra, a Balkán-népek demokratikus föderációjának támogatására hívták fel. A Balkán-kérdés megoldatlansága arra késztette az ausztriai szociáldemokrata párt vezetőit, hogy a Monarchia bel- és külpolitikai problémáival is foglalkozzanak. Bár 1913-ban még nem látták az európai háború közeledését, aggodalommal töltötték el őket az udvari körök belpolitikai merevsége és külpolitikai sakkhúzásai. Az 1913-as pártkongresszuson a baloldali Otto Bauer adott hangot annak a véleménynek, hogy a balkáni népek felszabadító mozgalmaival szembenálló, nacionalista, osztrák-német hegemóniára törő politika a Monarchia fennállását veszélyezteti. Bauer mélyreható belpolitikai reformokat sürgetett, engedményeket a Monarchia elnyomott népei számára, s nemcsak az uralkodó körök makacsságát, hanem a szociáldemokrácia tehetetlenségét is aggodalommal szemlélte. Jemnitz János gazdag anyagra támaszkodva és figyelmét a lényeges kérdésekre összpontosítva vezeti végig az olvasót az 1910—1914-es perióduson. Könyvének lapjairól nyomon követhető az a folyamat, ahogyan a háború és a béke kérdése valóságos kérdéskomplexummá bővült, ahogyan gyülekeztek, sokasodtak a válaszra váró kérdések. A háború és a béke problémáját a múlt századi szociáldemokrata pártok csak a burzsoázia és a proletariátus nemzetközi méretekben folyó osztályharca egyik megnyilvánulási formájának látták. Az imperializmus szakaszában azonban a kérdés szükségszerűen kiszélesedett, részben azért, mert a kapitalizmus fejlődése új jelenségeket produkált, részben pedig azért, mert ezzel egyidejűleg a szociáldemokrata munkásmozgalom is megnövekedett, a pártok az egyes országokban politikai tényezőkké váltak. A háború elleni harc ekkor már olyan problémákat vetett fel, mint a szociáldemokrácia és a gyarmati kérdés (marokkói válság), a „nemzeti egység" és az osztályharc, azaz a pártok szövetségi politikájának határai (olasz—török háború), s nem utolsó sorban a nemzetinemzetiségi kérdés, a háborúk jellegének meghatározása, annak az eldöntése, vajon a szociáldemokrata pártok valamennyi, vagy pedig csak az igazságtalan, hódító háborúk megakadályozását tűzik-e ki céljukul (Balkán-háborúk, orosz kérdés). Az említett és még hosszan sorolható új kérdésekre a szociáldemokrata pártok választ kerestek, s ennek során a II. Internacionálé pártjai irányzatokra, csoportokra