Századok – 1968

Történeti irodalom - Jemnitz János: A háború veszélye és a II. Internacionálé (1911–1914). (Ism. S. Vince Edit) 1165

1168 TÖRTÉNETI IRODALOM 1162 a kormány háborús terveinek támogatását, erőteljes antimilitarista küzdelmet követeltek. A balszárny 191 l-es talpraállása, amelyet a Bissolati-féle revizionisták lelepleződése idézett elő, nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az olasz szocialista párt 1914-ben hű maradt az antimilitarizmuseszményéhez. A szerző helyesen irányítja a figyelmet arra a problémára, hogy a marokkói válság és az olasz-török háború főként a pártok centrumát tette ki megpróbáltatásnak. Míg a baloldal és a jobbszárny állásfoglalása szilárd és következetes, a centrum telve volt ellentmondásokkal, s maga is egy bal- ós egy jobbszárnyra bomlott. Hajlott a reformizmusra, a burzsoázia liberális-demokratikus szárnyával való együttműködésre, kiélezett helyzetben viszont sem e politika végső konzekvenciáját — a háború támogatását — nem vállalta, sem arra nem volt képes, hogy következetes osztálypolitikára szánja el magát. A II. Internacionálé pártjainak sorsa sokban függött a centrum fejlődésétől, hiszen e csoport tartotta kézben a pártok vezetését, s élvezte a tagság többségének támogatását. A következő fejezetek körültekintő alapossággal vizsgálják a nemzetközi munkásmozgalom egyes irányzatainak további útját. Igen érdekes az angol szindikalista mozgalom megerősödéséről, Tom Mann háborúellenes röpiratáról, majd meghurcolásáról szóló alfejezet. A francia munkásmozgalomban szintén növekszik a háborúellenes irányzatok befolyása, amelyet nem utolsó sorban a francia kormány jobbratolódása idéz elő. Jaurès ösztönzésére megszilárdul a szindikalisták ós a szocialisták együttműködése, erősödik az antimilitarista küzdelem bázisa. A német szociáldemokrata pártban tovább folytatódtak a háború ós a béke kérdéséről, az antimilitarista küzdelem perspektívájáról szóló viták. A marokkói válság eseményei a párt baloldalának néhány vezetőjót (Pannekoek, Radek, Lensch) a fatalizmus irányába taszították. Ez időben megjelent tanulmányaikban már a háború elkerülhetetlenségének álláspontját képviselik — látva az európai országok kormányainak mindinkább háborús beállítottságát, és azt a folyamatot, ahógyan a liberális, korábban békepárti burzsoázia is mind nyíltabban a hódító háborúk pártjára állt. A baloldal úgy látta, hogy a háborút antimilitarista küzdelemmel már nem lehet megfékezni, ennek csak egy módja van, a tömegek forradalmasítása, a tőkés rendszer megdöntése. A baloldal e képviselői túlértékelték a szervezettség fokát és forradalmi elszántságát; úgy vélték, a forradalom ideje elérkezett. A balszárny említett nézetei ellen a centrum képviseletében Kautsky nyitott tüzet. Hangsúlyozta: a szociáldemokráciának nem volna helyes visszatérnie Lassalle régi, „reakciós tömeg" elméletéhez. Természetesen — mutatott rá Kautsky — könnyebb a burzsoázia egészével szembefordulni, mint elemezni rétegeinek magatartását és megkeresni azokat, akikkel a béke védelmében együtt lehet haladni. S bár Kautsky a főbb kérdésekben helyes állásponton volt, írásaiban ismét felcsendült a tömegek iránti bizalmatlanság, a félelem attól, hogy a háború kitörése esetén azok nem a forradalom, hanem a „honvédelem" útját fogják választani. I912-es cikkeiben ismét hangsúlyozta: a német szociáldemokrácia még az erőgyűjtés szakaszában van, a forradalmi összecsapás ideje nem érkezett el. A német párt baloldalának nézeteit Karl Liebknecht fogalmazta meg az 1912-es chemnitzi kongresszuson. Beszédében nemcsak Kautsky defetizmusát, hanem a baloldal egy részének türelmetlenségét, doktrinerségét is bírálta. Rámutatott, hogy a háború nem elkerülhetetlen, hiszen a háborús tendenciákkal szemben más, azokkal ellentétes irányúak is érvényre juthatnak. A háborús kormányokat meg lehet fékezni — mondotta —, ha felhasználják a béke összes erőit. Ehhez azonban az kell, hogy a pártvezetés bízzék a tömegekben, s szervezze forradalmi jellegű megmozdulásait. A nemzetközi politika új eseményei — mindenekelőtt a Balkán-háború kirobbanása — ismét arra késztették a II. Internacionálé pártjait, hogy egyértelmű, világos álláspont kialakítását siettessék. A Balkán-válság sok tekintetben elősegítette a tisztázódást: példamutató volt a bolgár tesznyákok következetes, forradalmi magatartása. A kérdéskomplexum ugyanakkor új problémákkal is kibővült: elsősorban a cári Oroszországgal szemben indítandó háború problematikájával, ami az igazságos és igazságtalan háborúk megítélésében követelt választ. A szerző itt érkezik el a később, az első világháború idején központi helyzetet elfoglaló ausztriai szociáldemokrata párt elvi-politikai magatartásának elemzéséhez. Az osztrák párt túlnyomó többsége hajlandó volt harcolni a háború ellen. Az 1912-es pártkongresszus elítélte a Monarchia Balkán-politikáját, és tiltakozott az ellen, hogy Bécs beavatkozzék a válságba. Ugyanakkor már felcsendültek a cári Oroszországtól való félelem disszonáns hangjai is. Renner, hivatkozva Bebelnek egy több évtizeddel azelőtt elhangzott kijelentésére — hogy a cári Oroszország ellen ő maga is fegyvert fogna — azt