Századok – 1968

Történeti irodalom - Jemnitz János: A háború veszélye és a II. Internacionálé (1911–1914). (Ism. S. Vince Edit) 1165

TÖRTÉNETI IRODALOM 1167 imperializmus afrikai terjeszkedési kísérlete miatt kirobbant válság a nemzetközi munkásmozgalom figyelmét a német szociáldemokrácia felé fordította, amely az Internacionálé legerősebb, legnagyobb pártja volt, s amelytől joggal várhatták, hogy példát mutat az Internacionálé határozatainak megvalósításában. A német párt vezetősége azonban tétovázott. A könyv gazdag anyagából szinte hétről-hétre nyomon lehet követni ingadozását, várakozó taktikáját, amely kimerült a veszély akutságának latolgatásában, s a tiltakozó akciók megszervezésének, a Nemzetközi Szocialista Iroda ülésének halogatását eredményezte. A válság első hónapjaiban csak a párt K. Liebknecht és R. Luxemburg vezette balszárnya tett kísérletet tiltakozó akciók szervezésére. A pártvezetőség magatartása heves vitát robbantott ki a német szociáldemokrata pártban. Jemnitz János részletesen informál K. Kautsky és R. Luxemburg nézeteltéréseiről, az 1911-es jénai kongresszusról, amelyen egyaránt hangot kapott a baloldal (Luxemburg, Zetkin) heves, a vezetőséget akcióképtelenséggel vádoló bírálata, amelyet a centrum balszárnya (Ledebour) is támogatott, Bebelnek saját presztízsét védő, erőtelen védekezése, a revizionista szárnynak a német imperializmus törekvéseit igazoló érvelése, sőt, nemzeti gyűlölködésre valló személyes megjegyzések is. A széles körű sajtóvitában Kautsky állásfoglalását tekinthetjük a legjellegzetesebbnek, amelyben már megtalálható a német szociáldemokrácia 1914-es álláspontjának majd valamennyi eleme. A marokkói válság nyomán kialakult belső helyzetet elemezve, Kautsky nagy figyelmet szentelt annak a tényezőnek, hogy a háborús kormány nagy erővel befolyásolja a tömegeket, amelyek soviniszta, nacionalista jelszavak hatása alá kerülnek. A tömeghangulattal szemben tehetetlenek a munkáspártok — hangsúlyozta Kautsky —, most, az erőgyűjtés időszakában, amikor a forradalom nincs napirenden, a tömeghangulattal való szembeszegülés menthetetlenül a szociáldemokraták elszigetelődéséhez, a pártok megsemmisítéséhez vezet. Ugyancsak hasonló indokkal fejezte ki bizalmatlanságát a nemzetközi akciók koordinálásának lehetőségét illetően is. Kautsky indokolása és a pártvezetőség meghátrálása — annak ellenére, hogy a tiltakozó akciók megszervezésére végül mégis csak sor került — fokozta a nemzetközi munkásmozgalomban jelentkező nézeteltéréseket. S mint ahogyan a szerző megállapítja: inkább az egymás iránti bizalmatlanságot, semmint az együttműködést segítette elő. Még le sem csillapultak a marokkói válság hullámverései, újabb háborús kaland rázkódtatta meg Európát: az olasz—török háború. Ez a korábbinál még erőteljesebben vetette a felszínre a háborúellenes harc teljes problematikáját, sőt, most már a reformizmus egyéb ellentmondásai is napvilágra kerültek. Az olasz-török háborút ugyanis nem egy — a német kormányhoz hasonló — monarchista-militarista kormány robbantotta ki, hanem az a Giolitti-kormány, amely a burzsoázia liberális, demokratikus reformokra hajló szárnyát képviselte, s amely a szocialista párt egy részének, Bissolatinak és követőinek támogatását is élvezte. A gyarmatosító törekvések és a háború kirobbanása válaszút elé állította az olasz szocialista pártot: hajlandó-e a megígért reformok érdekében támogatni a burzsoázia háborús kalandját, vagy szakít szövetségi politikájával, és visszatér az Internacionálé forradalmi hagyományaihoz ? A szerző sokoldalúan ós árnyaltan mutatja be az olasz munkásmozgalom különböző irányzatainak magatartását a válság idején. Színesen és érdekesen írja le az olasz munkásmozgalomban meginduló és gyorsan szélesedő polarizációs folyamatot: a jobb-és a balszárny szembekerülósét, amely végül is Bissolatinak a pártból való kizárásához vezetett. Jemnitz János arra is felhívja a figyelmet, hogy a szocialista pártnak a háborút támogató jobbszárnya, sőt, az olasz szindikalisták egy része is politikája elméleti indokolása során a későbbi fasiszta ideológia előfutárává vált. Pascoli pl. arra a következtetésre jut, hogy a gyarmatosító háború tulajdonképpen osztályharc, amely egy egészében véve proletár nemzet, az olasz, és az őt kizsákmányoló, fejlettebb, nyugat-európai tőkés országok között folyik. Az olasz szindikalisták neves képviselői — A. Labriola, A. O. Olivetti — arról cikkeznek, hogy a gyarmatosítás tulajdonképpen a kapitalizmus összeomlását hozza közelebb : támogatása így forradalmi cselekedet, amely a szocialista társadalom megvalósítását segíti elő. Mindez, kiegészítve ,,a háború nemesít" demagóg szólamával, nem volt egyéb, mint a fasizmus erőszakelméletének korai jelentkezése, a gyarmatosító háborúk támogatásának elméleti alátámasztása. A tripoliszi hadjáratot követő milánói, majd reggio-emiliai kongresszusokon és a sajtóban zajló viták főként a munkásosztály és a burzsoázia viszonyát próbálták meg tisztázni. A reformizmus és a „reálpolitika" többoldali elítélése segített az olasz munkásmozgalomnak abban, hogy a háború—béke kérdésében is világosabban lásson. 1911 — 1913-ban megerősödött az olasz mozgalom balszárnya. Elítélték a miniszterializmust, 20*