Századok – 1968
Közlemények - Csécsy Imre emlékirataiból (Közreadja Mucsi Ferenc). 1075
1078 C&ÉCSY IMRE EMLÉKIRATAIRÓL Szabó Ervin a legnagyobbra becsülte Marxot; Engelst jóval kevesebbre. Ó a valóság fogalmaiban gondolkodott, az absztrakciókra nem vetett súlyt. így a dialektikára sem; hegeli formájában hamisnak tartotta, materialista formájában pedig a szocializmus elmélete szempontjából fölöslegesnek. Szabót az élet érdekelte, a munkásmozgalom realitása. A szocializmus tudósa ne azon törje a fejét, milyen végső elvontságokba lehet az eszmét belekeretezni, hanem hogy adott időben és helyen mi a mozgalom legjobb útjamódja. Ez látszólag merőben gyakorlati kérdés; a cselekvés embereire tartozik, nem az elmélkedőkre . . . A munkásmozgalomnak . . . mindig az volt az egyik legnagyobb erőssége, hogy meg tudta becsülni gondolkodóit. Ez persze nem annyit jelent, hogy épp a vezetők valami magas szellemi színvonalon álltak volna, sőt azt sem mondhatni, hogy épp ők mutattak volna példát a tudósok tiszteletében. A századeleji magyar munkásvezérek, a párt és a szakszervezetek főemberei, a szónokok, sőt még az újságírók is, egy-két kivétellel, autodidakták voltak, munkássorsból küzdötték fel magukat, s már csak ezért is általában idegenkedtek a polgári származású intellektuálisoktól. Mindazáltal egy Szabó Ervin, egy Dániel Arnold, Madzsar József, Kunfi Zsigmond és még néhányan szóhoz jutottak a pártban ós sajtójában. Sőt Szabó mögött kezdettől fogva a kétkézi munkások számottevő tömege állott. Maguk a munkások általában sokkal inkább megbecsülték ezeket a gondolkodókat, mint a hivatalos vezetők. S ez annál figyelemreméltóbb, mert az intellektuálisoknak épp a legjobbjai a pártban ellenzéki működést fejtettek ki. A „nagyfejűek" ezért sem nézték jó szemmel őket, pozícióikat is féltették tőlük. Dániel Arnold, apósával, Engelmann Pállal együtt, akinek pedig Friedrich Engels személyesen a hátamögé állott, elvi ellentétek miatt korán ki is vált a pártból; Madzsart később kizárták. Szabónak is sokszor voltak éles ellentétei a pártvezetőséggel, őt azonban nagy tekintélye és a munkások közötti népszerűsége megóvta attól, hogy a párt megszakítsa vele a kapcsolatot, s ezt ő sem akarta. A gondolkodókat egyébként sem lehetett végképp elhallgattatni a pártban; a vezetők, bármennyire szerették volna is ezt, maguk is érezték, hogy a szocializmus végtére is a liberalizmus szülötte volt, kifejlődését, elterjedését a szabad vita elvének köszönhette, s kifelé mindig követelte is ezt, így hát a maga körén belül sem válhatott hűtlenné hozzá. Szabó Ervin példa arra, hogy vérbeli gondolkodó igenis lehet egyben erélyes cselekvő is. A napi politikában sohasem vett részt, hivatalos vezető szerepet a mozgalomban nem vállalt, de gyakorlati szervező képességéről többször is bizonyságot tett. Már említettem, hogy az első diákszocialista mozgalmat ő indította el. Később a pártban és a szakszervezeteken belül összehozott és együtt tartott egy eléggé számottevő baloldali, forradalmi csoportot. A világháború alatt pedig ezekből a híveiből, nagyobbrészt diákokból, köztük a galileisták utánunk következő fiatalabb nemzedékéből és ifjú munkásokból egy lelkes és elszánt gárdát szervezett, amely 1916* óta merész és amagyar viszonyokhoz képest nagyszabású antimilitarista tevékenységet fejtett ki. Ezt az életveszélyes akciót minden részletében haláláig irányította, bátorságán és bölcsességén kívül olyan csalhatatlan gyakorlati ügyességgel is, hogy bár a közvetlen résztvevők elég gyakran rendőrkézre kerültek, őt magát, a mozgalom lelkét és középpontját, sohasem sikerült leleplezni. Sőt Szabó Ervin valójában mint tudós is a tett embere volt. A munkásmozgalom számára a cselekvés helyes elveit akarta tisztázni. A szocialista táborban ebben az időben heves vita folyt erről. A fő kérdés lényegében az volt, forradalomra készüljön-e a munkásság, vagy várja meg, lehetőleg békésen, míg a történelmi fejlődés magától meghozza az eszme győzelmét. A marxi hagyomány orthodox értelmezői, elsősorban a szociáldemokraták, az utóbbi felfogást vallották . . . A szociáldemokráciát a munkásmozgalom jobboldali szárnyának szokták nevezni. Erre a korra ez nem egészen áll; inkább azt mondhatjuk, hogy akkoriban ez volt a közép. Tőle jobbra álltak a revizionisták, élükön Bernsteinnel, baira pedig a forradalmi irányzatok, amelyek közül akkor a szindikalizmus volt a legjelentősebb. Talán furcsán hangzik, de úgy van, hogy mind a két szélsőség voltaképpen egy közös alaptételből indult ki, amelyből azonban ellentétes következtetéseket vontak le. Sem a revizionisták, sem a szindikalisták nem hittek abban, hogy a történelmi fejlődés útja determinálva van, és ez az út a tőke mind nagyobb koncentrálódásán, a tömegek mind teljesebb elnyomorodásán, vagyis az ellentétek végletes kiéleződésén át szükségképpen a szocializmus felé vezet. A szindikalista mozgalom ezekben az években bontakozott ki, először és legfőképp Franciaországban. Ott ennek az irányzatnak külön folyóirata is volt, a Mouvement * Eddigi ismereteink szerint a csoport 1917 őszén kezdte meg működését.