Századok – 1968

Közlemények - Csécsy Imre emlékirataiból (Közreadja Mucsi Ferenc). 1075

CSÉCSY IMRE EMLÉKIRATAIBÓL 1079 Socialiste. Ebben jelent meg 1908-ban Szabó Ervin egyik legjelentősebb tanulmánya „Szindikalizmus és szociáldemokrácia" címmel. Ezt francia nyelven írta; egyik barátja, Mérő Gyula fordította le magyarra a Huszadik Század számára, amely 1908 októberi számában közölte. (Később, 1919-ben, már Szabó halála után, külön füzetben is megjelent a „Természet és társadalom" sorozatban ,,A szocializmus" címfí előadásával együtt, Jászi Oszkár és Kunfi Zsigmond bevezető megemlékezéseivel; azóta még újabb kiadásokban is.) A „Mouvement Socialiste" főmunkatársa ebben az időben Georges Sorel volt, aki a szindikalizmus „filozófiáját" is megírta egy vaskos könyvben, 11 e flexion s sur la violence — Elmélkedések az erőszakról — címmel; ez is 1908-ban jelent meg. Szellemes, izgalmas, és minden békés lélekre elrémítő hatású mű ez. Szerzője végképp hadat üzen a demokráciának; szerinte ez az eszme lomtárba való, a szocializmus csak korlátlan erőszakkal valósítható meg. Evégből az általános sztrájk, a polgárháború és az eljövendő proletárdiktatúra eszméjét szinte mint vallásos mithoszt állandóan ébren kell tartani ós szüntelenül szítani a munkások lelkében . .. Szabó Ervin sokkal mélyebb elme és tisztább lélek volt, mint Sorel. Ebben a rövid tanulmányában nincs semmi álfilozófia, s még kevésbé olyan idegizgató és feltűnést hajhászó antihumanizmus, mint a francia kor- és elvtárs vaskos kötetében. Ellenben annál pontosabban és teljesebben világítja meg a szindikalizmus lényegét. Nem ismertetem részletesen; ezt is el kell olvasnia annak, akit ez az akkori mozgalom mint történelmi emlék érdekel. Szigorúan tárgyilagos munka. Szabó még azt sem állítja benne, hogy minden országban és minden időben kizárólag ez a munkásmozgalom helyes útja. Természetes, mondja, hogy ahol a feudális erők még túlsúlyban vannak a polgáriak felett, mint például az akkori Németországban, Ausztriában és persze nálunk is, a munkásságnak elsősorban a politikai jogok kiterjesztéséért kell küzdenie, együtt haladva egyelőre a polgári pártokkal, bár magától értetődik, hogy a mindennapi bérharcot sem szabad elhanyagolnia. A jelszó itt a szociáldemokrácia, s a harcot a politikai párt vezeti. Ahol azonban, mint például Franciaországban, a polgárság már a politikában is hatalomra jutott, ott eljött az ideje annak, hogy a munkásság a közvetlen harcra összpontosítsa erejét. Nyílt szembefordulás a polgársággal, állandó frontális támadás a kapitalizmus ellen, szívós és elszánt bérharcok és szüntelen forradalmi készenlét: itt ez a mozgalom programja, s ez elsősorban a szakszervezetek feladata. Tanulmányához a Huszadik Században egy bevezető jegyzetet is fűzött. (A későbbi, postumus kiadásokból ezt kihagyták.) „Magyarország gazdasági és politikai állapota — írja — egyelőre terméketlen talaj a szindikalizmus tanai számára . . . Ebben a felemás, befejezetlen, még a múltak kínjaiban vajúdó országban kihez szólhatna a szocializmus azon iránya, amely a legfejlettebb országok társadalmi szükségleteinek kifejezése!?" Ez a megállapítás egymaga is Szabó erős valóságérzékét bizonyítja. Mint ugyanitt ez a mondat is: „Bár az elméletnek igen csekély befolyása van a gyakorlatra és az életre, úgy látszik, mégis nélkülözhetetlen . . ." Szabó Ervin tudatalattiját állandó feszültségben tartotta az a kettősség, hogy harcos lélek volt, de ugyanakkor ízig-vérig teoretikus elme is. A gyakorlatra irányuló indulatát az elmélet fegyelmezte. Hadd idézzem ebből a jegyzetből még ezt a mondatát is: „ . . .legfeljebb azt vétettem — bár nem szívesen — amit már igen sok magyar író elkövetett és előreláthatólag még igen sok fog megtenni: én is írtam valamit, aminek itt senki sem fogja hasznát látni ..." A cselekvő ember szempontjából ez nyilván rezignáció, de a gondolkodót az ilyen kilátás nem gátolhatja; lelkiismerete kötelezi, hogy gyakorlati siker reménye nélkül is megmondja, amit helyesnek tart. Úgy vélem, Szabónak ez a mondata valójában az egész akkori magyar progreszszív mozgalomra is áll: végeredményben senki sem látta közvetlen hasznát annak a rengeteg szellemi erőfeszítésnek, amit ez a tábor másfél évtizeden át kifejtett. De a harcosok érdeméből ez semmit sem von le; amit alkottak, az egészében mégis maradandó érték. És minden időkre példamutató: ne a sikert keressük, hanem az igazságot. Szabó Ervin, ha akarta volna, minden bizonnyal akármikor élére ugorhatott volna a magyar szociáldemokráciának. Ez még az akkori „felemás országban" is politikai karriert jelentett volna, s valamennyire kiélési lehetőséget is a cselekvés-vágyra. De ő nem akart mindenáron „érvényesülni", meggyőződésével nem kötött alkut. így végeredményben elvtársai között is elszigetelt maradt; igazi otthona a Társadalomtudományi Társaság és a Huszadik Század volt, az a pártok fölötti alkotó-intellektuális csoport, amely maga is egy szellemi sziget volt a magyar közéletben. Ez a „fényes elszigeteltség" csak arisztokratikus lelkeknek való. Szabó Ervin ilyen volt. A revizionizmus a munkásmozgalom plebejus változata, a szindikalizmus viszont a szélsőén arisztokratikus változat. Hívei úgy látták — s ez, gondolom, mindmáig is igaznak bizonyult —, hogy az ipari munkásság pusztán számbeli erejével sohasem jut-