Századok – 1967

Történeti irodalom - Friedländer; Saul: XII. Pius és a Harmadik Birodalom (Ism. B. Lőrincz Zsuzsa) 727

728 TÖRTÉNETI IRODALOM 728 gyengülésével lehetett volna számolni. Mindezek ellenére a Vatikán még sem hirdethetett szovjetellenes keresztesháborút éppen a Szovjetuniónak az európai polgári államokkal fennállott szövetsége miatt. Annyit azonban megtett a Kúria, hogy tartózkodott minden olyan bírálattól, amely gyöngíthette volna a náci Németországot. Ugyanezek miatt nem emelt szót a pápa a zsidók szisztematikus kiirtása ellen sem. De vajon tudott-e a Szentszék a zsidók pusztulásáról 1942 elejétől fogva? — teszi fel a kérdést a szerző. Ez szerinte a legfőbb probléma, amire munkájában választ óhajtott adni. Minden kétséget kizáró adatokkal bizonyítja, hogy a Vatikánnak pontos értesülései voltak az eseményekről (Hans Gmelin jegyzéke, a Zsidó-Világkongresszus emlékirata, a szövetségesek közbenjárása, Gerstein jelentése). A pápa tisztában volt a történtekkel — de hallgatott, mert nem akarta gyengíteni Németországot a bolsevizmus elleni harcban. Részletesen elemzi végül a szerző a Sztálingrád utáni eseményeket, amikor a pápa már nem hitt a feltétlen német győzelemben ós minden erőfeszítése egy kompromisszumos béke létrehozására irányult. Elítélte azonban a feltétel nélküli megadás gondolatát, ós nagyon tartott a kommunistaellenes erők gyengítésének következményeitől. Mussolini eltávolítása után komoly erőfeszítéseket tett a békekötés érdekében, attól tartva, hogy egy összeomlás az olasz munkásosztályt erősítené. A kötet a magyarországi zsidók 1944-es deportálásával fejeződik be. A mű címe: XII. Pius ós a Harmadik Birodalom. A szerző tehát nem a Vatikán egész politikájának vizsgálatát tűzte ki feladatául. De, úgy véljük, hogy ebben az esetben sem helyes elszigetelten szemlélni az eseményeket. A Vatikánnak Németországgal való kapcsolatát nemcsak a Szovjetunió léte és erősödése befolyásolta, hanem a Vatikánnak Amerikához fűződő érdekei is. Friedländer ugyan megemlíti Myron Taylornak, Roosevelt személyes megbízottjának és helyettesének, Tittmann-nak vatikáni jelenlétét, utal is Tittmann és a pápa beszélgetésére, anélkül azonban, hogy rámutatna arra a hatásra, melyet az amerikaiakkal való kapcsolat a Kúria politikájára gyakorolt. Ügy tűnik, mintha nem ismerné fel Myron Taylornak, a tényleges küldöttnek a szerepét. Része van ebben minden bizonnyal a német forrásoknak, amelyek alapján a kiadvány készült. A szerző utal is arra, hogy nem kaphatunk teljes képet a vatikáni levéltár iratai nélkül. Ez az érvelés helytállónak látszik, de mégis úgy gondoljuk, hogy következtetni lehetne és kellene is a jegyzetekben más dokumentumok egybehangzó állításaiból. A szerző használ is a már megjelent amerikai forrásokon kívül a Cionista Levéltár anyagából egyes iratokat, de ezek csekély száma miatt és a leszűkített nézőpont következtében mégis kicsit egyoldalúnak tűnik a Vatikán németbarátságának az ábrázolása. Felvetődik ugyanakkor a diplomáciai iratok forrásértékének problémája is. A diplomáciai iratok kétségtelenül az egyetemes történetírás fontos forrásai. De a szerző akkor járt volna el helyesen, ha megfelelő kritikával fogadta volna a követjelentéseket. Bergennek és később Weizsäckernek ugyanis érdeke volt pl. biztosítani kormányukat a Kúria németbarátságáról. Bergen részben saját munkáját igazolva, másrészt enyhíteni akarva az ellentéteket, úgy állította be jelentéseiben a Kúria politikai hangulatát, ahogy az céljainak leginkább megfelelt. Weizsäcker emlékiratában közölte, hogy a béke közvetítése érdekében ment a Vatikánba. Nagyon kézenfekvőnek látszik, hogy jelentéseiben azt hangsúlyozta, ami ezt a célt szolgálni látszott. Csak egy példát szeretnénk említeni. Nemcsak az egyház félhivatalos és hivatalos kiadványai mutatnak rá az olasz kormány háborús politikájának megfékezésére irányuló pápai erőfeszítésekre, hanem a magyar követ jelentései is s a visszaemlékezések is. Ebben az esetben, úgy véljük, az utóbbiakat hitelesebbnek fogadhatjuk el Bergen követ jelentéseinél. A kötet 1944 végével záródik, mert a német dokumentumok a további időkről elvesztek. Nem lett volna talán érdektelen a magyarázószövegben utalni a német—vatikáni kapcsolatok alakulására a háború végén, mert így a német dokumentum hiányán kívül semmi sem indokolja a kötet lezárását. A magyar vonatkozású anyagok magyarázatába becsúszott tárgyi tévedéseket (Sztójayt március 22-ón ós nem 25-én nevezte ki Horthy miniszterelnöknek, Serédi az 1944. június 29-i pásztorlevelet hosszas megfontolás után és a kormány nyomásának engedve nem hozta nyilvánosságra) helyes lett volna, ha a szerkesztő korrigálja. Végezetül úgy gondoljuk, hogy megérdemelt volna a kötet egy színvonalasabb kiadói előszót, mely nem sablonosan általában kérte volna számon a szerzőtől a marxista irodalom felhasználását, illetve az arra való utalásokat, hanem meg is mondhatta volna, mikor és mennyiben vált ez a hiány a munka kárára és melyek voltak azok a pontok, ahol a szerző magyarázatának hiánya torzítja a valóságot. Mindezek az utólag felvetett gondolatok nem kisebbítik a kötet jelentőségét és a szerző érdemeit. B. LŐRINCZ ZSUZSA