Századok – 1967

Történeti irodalom - Alvarez del Vayo; Julio: Les batailles de la liberté (Ism. Jemnitz János) 725

726 TÖRTÉNETI IRODALOM 726 A szerző véleménye szerint a szervezett munkásosztály még 1914 nyarán is eredményesen felléphetett volna — de mindenesetre fel kellett volna lépnie — a háborúval szemben. Megjegyzendő azonban, hogy Alvarez del Vayonál, amikor az 1914-es eseményekre visszagondol, tulajdonképpen kétféle érzés is keveredik: a domináló az, amely mindenféle erőszakos, háborús politikát elmarasztal. Emellett azonban kirajzolódik egy második is, amely elsősorban a nómet agresszív militarizmusban látja a katasztrófa főokát. így, amikor 1916-ben el kellett hagynia Németországot (éppen szocialista, internacionalista szereplése következtében), akkor az Egyesült Államokba utazván egyfelől az ottani antimilitarista szocialistákért lelkesedett, másfelől azonban Wilsonnal is rokonszenvezett. Mindez belső ellentmondásra utal, de hozzátehetjük, hogy ez nem egyszerűen egyéni jelenség volt, a nyugati haladó értelmiségiek széles köre járta meg ugyanazt az. utat, mindazok, akik akkoriban II. Vilmost és a wilhelminus társadalmi-kormányzati rendszert tekintették Európa haladása legfőbb kerékkötőjének. A háború utolsó éveiben Alvarez del Vayo ismét az európai forradalmi mozgalmak felé fordul, a német forradalmi baloldal és az orosz emigráció tevékenységére pillant vissza. A háború utáni forradalmi válság eseményeiről azonban úgy tűnik, tulajdonképpen nincsen egyéni élményanyaga. Igazi érdeklődésre természetesen a spanyol részek tarthatnak számot, hiszen a szerző maga az események egyik cselekvő személye volt, másrészt ő maga közvetlenül ismerte a politikai és kulturális élet mérvadó képviselőit. Primo de Rivera hétéves diktatúrájának korszakáról a szerzőnek legközvetlenebb tapasztalatai az értelmiségi ellenállás területéről valók. A korszak végén 1929 —1931 között ismét széles tablón mutatja be a kötet azt a folyamatot, ahogyan a szocialista ós polgári köztársasági politikusok újra meg újra egymásrataláltak, szövögették az illegális szervezkedés hálóját, hogy fegyveres erővel megdönthessék a diktatúrát. A szerző maga fegyvert csempész, közvetít, sajtóról gondoskodik, s minden idegszálával átéli a Forradalmi Bizottság tagjaként a lázadó Galan kapitány munkatársakónt, Caballero barátjakónt és az attentista jobboldali szocialisták (J. Besteiro) ellenfeleként a forradalmi légkör sűrűsödését, s a felelősséget. A könyv lapjairól kiderül, hogy végül is nem e szervezkedések döntötték meg a monarchiát és a reakciós körök diktatúráját — hanem a „Nép szava", a népszavazás, amely még a haladó, bizakodó emberek jórészét is kellemesen lepte meg a maga váratlan eredményével, ami egyúttal új helyzet elé állította a korábbi évek viszonyaihoz szokott mozgalmi stratégákat. A következő nagy körkép már a spanyol polgárháború éveit mutatja be az érdeklődőnek. Oldalakon keresztül vonultatja fel Alvarez del Vayo a fásizmus elleni harc névtelen hőseit, de megmintáz sok kisebb-nagyobb olyan szereplőt is, aki a magyar olvasó előtt kevésbé ismert. Köztük vannak köztársasági demokraták: Manuel Andres, Azana; szocialisták: Caballero, J. Negrin; anarchisták: Angel Pestana ós szindikalisták: Gonzales Репа egyaránt. A külügyminiszter szerző visszaemlékezik a külföldi követek — főként a szovjet, francia, angol ós amerikai követ — magatartására, személyes tulajdonságaikra is. (Az amerikai C. Bowers esetében aláhúzza, hogy egyéni felelősséget vállalva foglalt állást a köztársaságiak mellett.) Véleményt mond olyan kényesnek tartott kérdésekről, mint az 1937 májusi anarchista felkelés, vagy Prieto defetizmusa, majd a madridi Junta-felkelés. Feleletei magabiztosak, minden esetben az antifasiszta harc távlatait, a nagy ügy érdekét tartja szem előtt, s ennyiben hibáztatja mind az anarchistákat, mint Prietot, de mindenekelőtt a lázadó madridi tábornokokat, akik 1939 tavaszán lehetetlenné tették a további ellenállást. A megállapítások nem teljesen eredetiek, de új színt ad ezeknek az, hogy Alvarez del Vayo ismétli meg ezeket immáron 25 év eltelte után, s mindezt a szemtanú hitelével, a kormánytag szakértelmével, áttekintőkópességével. A baloldali szocialista természetesen elsősorban a reakció, a fasiszta csoportosulások ellen érez gyűlöletet, de őszinte szenvedéllyel korholja azokat is, akik a spanyol antifasiszta egységet gyávaságból, rövidlátásból, vagy elhamarkodottságból megbontották. Mindamellett hangsúlyozza, hogy 1939-ben nem a spanyol nép bukott el, hanem a nyugat-európai demokráciák. Hiszen ha a francia és angol nép rákényszeríti kormányait, hogy Hitlerrel és Mussolinival szemben erŐsebb hangot üssenek meg, akkor a spanyol köztársaság meg tudta volna magát védeni, s így egész Európa sorsa is kedvezőbben alakulhatott volna. A memoáríró tulajdonképpen ehelyütt is a régi igazságokat húzza alá. Mindezt azonban egy továbbival egészíti ki. Még a második világháború során fejtette ki, hogy a katonai győzelmeknek nem szabad a haladó embereket megtéveszteniük. Az antifasiszta koalíció a népfront-alakulatok fenntartását sürgette, mert tudta, hogy a háború után,