Századok – 1967
Történeti irodalom - Tordai Györg: Az 1848-as márciusi ifjak az egyházról és a vallásról (Ism. Bellér Béla) 710
TÖRTÉNETI IRODALOM 711 A mű a márciusi ifjak antiklerikalizmusának és ateizmusának bemutatására vállalkozik. Az első két fejezetben történelmi áttekintést nyújt a magyarországi antiklerikalizmus és ateizmus fejlődéséről a XIII. századtól, a pikardiai Magyar Mestertől egészen a XIX. századi márciusi ifjakig. Szűkebb témáját már logikai rendszérezésben, két nagyobb kérdéscsoport köré csoportosítva tárgyalja. Először a radikális plebejusok és a forradalmi demokraták ateista vagy ateista tendenciájú nézeteit ismerteti. Ennek keretében foglalkozik a vallás eredetéről, társadalmi szerepéről, az isteneszméről, valamint a tudomány és a vallás, a vallás és az erkölcs, a vallászabadság és a felekezetenkívüliség viszonyáról vallott felfogásukkal, majd bibliakritikájukkal. A másik, számbelileg és súlyban is jelentősebb kérdéscsoport fonalán az egyházak korabeli kritikáját nyújtja. Itt olyan szerteágazó kérdéskomplexum megtárgyalására kerül sor, mint a mennyország, egyház és állam viszonya, papság és szerzetesség, szekularizáció és laikus oktatás, házasság ós cölibátus. Az egyházak ellenforradalmi tevékenységét és a márciusi ifjak, forradalmi demokraták ez ellen vívott harcát, az egyház reformálásának kérdését, a laicizálást, a vallás- ós lelkiismereti szabadság közjogi vonatkozásait szintén ebben az összefüggésben tárgyalja a szerző. A könyv jelentős forrásanyagra, mintegy tucat magyar ós német nyelvű korabeli folyóiratra, önállóan megjelent művekre, köztük az előző kritika által ajánlott röpiratokra, sőt némi levél- és kézirattári anyagra is támaszkodik. Ezeknek feldolgozásával jelentős tudományos eredményeket ért el. Valóságos revelációszámba megy a francia felvilágosodásoh túl a klasszikus német filozófia, Kant, Hegel és Feuerbach magyarországi hatásának kimutatása, az önálló vallásfilozófiai rendszer kialakítására irányuló törekvések nyomon követése főleg Horáriknál és részben Petőfinél, Táncsicsnál, kisebb-nagyobb erősségű vallásfilozófiai hatások kimutatása Kölcseynél, Vörösmartynál, Bajzánál vagy a Petőfi-epigon Lisznyainál. A munka derekát alkotó antiklerikalizmus tárgyalásánál is sok újat kapunk, főleg egyes korábban ismeretlen tények, szereplők ismertetésében. A műnek ezeket a jelentős eredményeit, sajnos, el nem hanyagolható hibák ellensúlyozzák, amelyeknek fő forrása a hibás koncepcióban és szerkezetben rejlik. Előszöí is a szerző túl tágan értelmezi témáját, az antiklerikalizmus és az ateizmus fogalmát. Az antiklerikális nála szinte egyértelmű az antifeudálissal, s teljesen egybeesik az antikatolikussal. így kerülnek be a szinte semmi újat s főként eredeti kutatást nem tartalmazó bevezető fejezetekbe az antifeudális parasztmozgalmak, rendi vagy népi szabadságküzdelmek éppúgy, mint a humanizmus vagy reneszánsz, ill. a már egyházzá szerveződött protestantizmus. Ugyancsak cseppfolyós a határ az ateizmus fogalma körül is. Nemcsak minden, esetleg világnézeti alapot is nélkülöző vallásellenes mégnyilatkozás, valláskritikai észrevétel kerül ez alá a címszó alá, hanem gyakran vallásreformeri buzgóság, sőt — valamilyen rendkívül laza asszociációs láncon — pusztán művelődéstörténeti adalék is. Jellemző ez utóbbira nemcsak a kritika által egyízben már elutasított Zrínyi-szabadcsapat újbóli szerepeltetése (68. 1.), hanem még inkább „A természettudományos gondolkodás fejlődése" c. fejezet (73 — 85. 1.), amely jószerivel nem is tartalmaz egyebet, mint a Magyar Természettudományi Társulat megalapításának és működésének leírását. A tómahatárok elmosódásánál is jelentősebb a mű koncepciójában rejtőző hiba. Első szempillantásra is nyilvánvaló, hogy a könyv két, elvi és módszertani szempontból egyaránt divergens témája más-más tárgyalási módot igényel: az antiklerikális vitathatatlanul történetit, az ateista viszont — legalábbis önmagában nézve — logikait. Ha azonban meggondoljuk, hogy egyrészt a könyv súlypontja az antiklerikalizmusra esik, másrészt hogy a magyarországi,ateizmus csak kivételesen, egy-egy személyben, jószerivel talán csak Horárikban, de legföljebb még Petőfiben és Táncsicsban lép fel a filozófiai általánosítás vagy különösen a rendszeralkotás igényével, akkor nem lehet kétes előttünk, hogy egy filozófiai-logikai típusú vizsgálat elenyészően csekély hasznot hozhat egy történeti szempontú vizsgálattal szemben. De még ha bele kellene is törődnünk történeti helyett egy logikai szempontú rendszerezésbe, akkor sem érthetnénk egyet ezen belül a témának olyan végletekig vitt szétaprózásával, amely egyszerűen lehetetlenné teszi az egyház- és vallásellenes irodalom társadalmi és politikai hátterének felrajzolását, egyes irányzataik és képviselőik egységes és mégis differenciált jellemzését, s különféle mechanikus szempontok rekeszeibe darabolja fel ós hasogatja szét az organikus mozgalmakat és eleven személyeket. A szerző, sajnos, nem tudott a logikai tárgyalásmód csábításának ellenállni, s az így nyert csalóka látszateredményeknek feláldozta a történelmi tárgyalásmóddal nyerhető maradandó társadalom-, ideológia- és filozófiatörténeti tanulságokat. Előadása nyomán vajmi bajos képet alkotni magunknak az antiklerikális harc magyarországi alakulásáról a jozefinista frontnyitástól a reformkorszak heves, de szétaprózott csatározásain át égészen a forradalom és a szabadságharc időszakáig, amikor a radikális plebe-18*