Századok – 1967

Történeti irodalom - Tordai Györg: Az 1848-as márciusi ifjak az egyházról és a vallásról (Ism. Bellér Béla) 710

712 TÖRTÉNETI IRODALOM 712 jusok és forradalmi demokraták a magyar történelem folyamán elsőízben emelték társa­dalmi és világnézeti szempontból is megalapozott programmá az antiklerikalizmust, és, legalábbis a szabadságharc kitörésóig, bizonyos kísérleteket tettek ennek a programnak az általános demokratikus átalakulás részeként való megvalósítására. Ismeretes, hogy a szabadságharc kitörésével ez a program egy múló életű fellángolás után a maga egészében lekerült a napirendről, s csupán a klérus ellenforradalmi tevékenysége elleni harc maradt meg belőle, ez is elsősorban állami vonalon, jórészt politikai eszközökkel s mindenesetre a radikális plebejusok és forradalmi demokraták szervezett közreműködése és propagan­dája nélkül folyt. Kérdés, hogy csupán a katonai események kényszerítettók-e ki ezt a fordulatot, vagy esetleg más tényezők is közrejátszottak benne, pl. a magyar antikleri­kálisok doktrinérsége, a magyarországi fejlődés sajátosságainak figyelmen kívül hagyása, amely természetszerűen vezethetett az elszigetelődéshez, bizonyos fokú ideológiai és poli­tikai fegyverletételhez. Sajnos, a könyvből hiába várunk pontosan dokumentált választ errë a rendkívül fontos kérdésre. — A másik fő kérdésről, az ateizmusról legalább annyi vilá­gos, hogy a márciusi ifjak körében sem kristályosodott összefüggő vallásfilozófiává, még kevésbé sűrűsödött akcióprogramba; hatóköre még az antiklerikalizmusénál is sokkal korlátozottabb volt. Nem kapunk azonban választ arra az el nem hanyagolható kérdésre, hogy milyen hatása volt az ateizmusnak az antiklerikalizmusra, erősítette vagy esetleg gyengítette-e annak pozícióit, s ezen túlmenően mindkettő hogyan kapcsolódott az osztály­harc és a szabadságharc fő frontjaihoz. Ezekre a kérdésekre csak akkor tudna kielégítő választ adni a könyv, ha pontosan felmérte volna az antiklerikalizmus és az ateizmus társa­dalmi hatását, a kétségkívül meglévő közegellenállást ezekkel a radikális eszmékkel szemben. Ez azonban nemhogy kutatási feladatként, de még egyszerű problémaként sem merül fel Tordai könyvében, vagy ha mégis, általános deklarációval intéztetik el. A hiányzó történeti módszer előnyeinek még oly meggyőző ecsetelése sem teszi azonban fölöslegessé a ténylegesen érvényesülő logikai módszer vizsgálatát, hiszen ennek lehetőségei is számottevők. Vegyük vizsgálati anyagnak Táncsics és Petőfi antiklerikális és ateista vagy ateista tendenciájú nézeteinek Tordai által adott elemzését (bár szerzőnk inkább általános deklarációkkal, idézetek konfrontálásával él, semmint részekre bontó, a későbbi szintézist is magábanfoglaló analízissel). Elsőnek az antiklerikális és ateista Táncsicsról rajzolt képet véve szemügyre, mindjárt megállapíthatjuk, hogy ez а kóp kusza, zavaros, sőt végső fokon kiismerhetetlen. Tordai egyfelől megállapítja, hogy Táncsics antiklerikális és ateista álláspontot von le természetfilozófiájából, másfelől magyarázat nélkül idézi Táncsicsnak az „első • indító ok" szükségességére vonatkozó nézetét (84. 1.), vagyis lényegében az arisztotelészi—szenttamási istenérvet, amely viszont ellene mond Táncsics ateizmusának. De Táncsics magáévá teszi Cuvier katasztrófa­elméletét is (85. 1.), ami szintén feltételezi isten létét, sőt többszöri teremtő aktusát is. A descartesi racionalizmussal átszőtt természetfilozófia (95. 1.), a rousseau-i theizmus, a spinozai pantheizmus(115 —119.1.) jelentkezése Táncsicsnál szintén nem bizonyíték ateiz­musa mellett. Ezekután lassankint a szerző maga is kezdi észrevenni, hogy Táncsics ateizmusának állításával túlment a szigorúan bizonyítható határain, s próbálja legalább a deizmusnak megmenteni Táncsicsot. „Táncsics — írja — még akkor sem tekinthető egyet­len vallás követőjének sem, ha egy végső mozgatóvá zsugorodott valamiféle felsőbb lény­ben (sic!) hisz, amelyet még a természettel, annak törvényeivel is azonosít." (119. 1.) Ebből a tételből is azonban csupán annyi bizonyul igaznak, hogy Táncsics valóban nem egyetlenegy tételes vallás álláspontját képviseli, hanem — az őt vallási dolgokban jellemző autodidaxis és eklekticizmus révén — egyidejűleg többét is. Nem ismeri el ugyan Krisztus istenségét, de elismeri az Atyáét (117, 119, 152, 183. 1.), ami egyformán lehet manicheus, ariánus, unitárius álláspont, csak éppen deista nem. Az emberi természet lényegi romlat­lanságának és az eredeti bűn nem létezésének hirdetésével (119, 183. 1.) Táncsics a IV. századi eretnek Pelagius álláspontját vallja. (A fantasztikusnak tűnő párhuzamot kétség­telenné teszi, hogy Táncsics maga nevezi meg forrását [183. 1.].) A világban tapasztalható erkölcsi rosszból, a bűnből pedig azt a következtetést vonja le, hogy ezt a bűnös világot nem teremthette a jó, hanem csak a rossz isten, magyarán mondva: az ördög (119. 1.), vagyis tiszta manicheus álláspontra jut. Úgy tűnik, nem kell tovább sorakoztatnunk az érveket annak igazolására, hogy habár Táncsics vallásos álláspontja meglehetősen tarka képet mutat, s keresztény, eretnek, panteista, deista, theista elemek kaotikusan kavarog­nak benne, vallási tudata a szó tudományos értelmében ateistának nem nevezhető, mint ahogy erre sok botladozás után, egy kicsit későn már maga Tordai György is ráesz­mél (152 — 153. 1.). Petőfi ateizmusának Tordai által adott jellemzésével nincs módunk részletesen foglalkozni. Csupán annyit jegyzünk meg,hogy ha tényként fogadhatjuk is el Petőfi harcos antiklerikalizmusát s — legalábbis élete végén — gyakorlati ateizmusát, nem világos ez

Next

/
Oldalképek
Tartalom