Századok – 1967

Történeti irodalom - Csornaja; L. B. ld. Melnyikov; D. J. - Diószegi István: Ausztria-Magyarország és a francia–porosz háború (1870–1871) (Ism. Incze Miklós) 702

TÖRTÉNETI IRODALOM 705 pontjától függött. Erdéménytelen maradt az Oroszország elleni „kollektív" lépés osztrák szempontból. À porosz—osztrák jegyzékváltás (december 14—26) jelezte az osztrák—német viszony fordulópontját, baráti viszony kezdetét a Monarchia ós Poroszország között. E kibékülést Beust csupán a körülmények által kikónyszerített taktikai engedménynek szánta. A londoni konferencián (1871 január) azonban, az osztrák-magyar törekvések vereséget szenvedtek (angol—orosz kompromisszum). Az 1871. március 13-án az 1856-os párizsi szerződééek Fekete-tengerre vonatkozó cikkelyei helyébe lépett londoni szerződésbe az osztrák program egyetlen pontja sem került bele, — a Monarchia súlyos diplomáciai vereséget szenvedett. A monográfia utolsó fejezete a háború következményeit elemezve rámutat: az egységes Németország megalakulása mélyreható befolyást gyakorolt az elkövetkezendő évtizedek nemzetközi politikájára. Ettől kezdve az európai politika legfontosabb tényezőjévé Bismarck „három császár" irányvonala vált. A 70-es években a cárizmus balkáni politikája — az orosz hatalmi érdekeknek megfelelően — a Balkánon a Monarchiával való megegyezést kereste. (Ez az együttműködés persze nem lehetett tartós.) — Nyugat felé Oroszország nem terjeszkedhetett; itt a cárizmus (a lengyelek miatt is) nyugalmat akart, ez felelt meg ázsiai érdekeinek is. Az európai orosz politika érdekei számára az egyesült Németország „három császár" kombinációja megfelelő keretül kínálkozott. Az angol külpolitika sem kívánt 1871 után mást, mint a frankfurti békével kialakított viszonyok változatlan fenntartását. „Ilyen körülmények között — állapítja meg a szerző — sejteni lehet, hogy a nemzetközi életben jelentkező egymással ellentétes külpolitikai törekvések közül (Anglia) a Bismarcki elképzelések javára fogja latba vetni befolyását" (224. 1.). A Monarchia vezető politikai csoportjainak külpolitikai gondolkodásában a nemzetközi helyzet hatására végbement változásokat a delegáció 1871 januári külpolitikai v itája tükrözte. Ez egyben a Monarchia delegációiban többségben levő pártjainak — a Verfassuncspartei és a Deák-párt — külpolitikai véleményét is tükrözte. — Változatlanul fennállt a franciabarátság, és a poroszellenesség is több vonatkozásban előbukkant, de az utóbbi helyett már a Monarchia és Németország viszonyának rendezése volt a vita központi problémája. Különösen a „magyar" szemlélet igényelte a korábbiaknál erőteljesebben az osztrák—német viszony normalizálását. A Deák-párt külpolitikai nézeteire a legdöntőbb befolyást a keleti válság fellobbanása gyakorolta : az orosz veszély visszakapta korábbi első helyét és aktualizálódása okozta e párt döntő külpolitikai fordulatát: „ez a veszély teszi a korábban porosz-ellenes és Bismarck gyűlölő pártot a német szövetség hívévé" (227. 1.). — Diószegi a Deák-párt 1871 eleji külpolitikai programját a hagyományos, de halványuló francia szimpátiában, ismét erősen izzó poroszellenességben és oroszellenes tartalmú német szövetségi törekvésekben összegezi. A Verfassungspartei külpolitikai gondolkodására — szerzq szerint — a német nacionalizmus erősödése ós a porosz annexiótól való félelem további halványodása jellemző; a delegáció vitája e tendenciákat tükrözte. A Verfassungspartei a Monarchia külpolitikai érdekeit a jövőre nézve egyedül csak az egységes Németországgal való együttműködés révén vélte biztosítottnak. Német politikájának a francia—porosz, háború alatt végbement gyors változására lényegében a Monarchia külpolitikai érdekeinek új értelmezése ad magyarázatot. — Az alkotmánypárt külpolitikai programja 1871 tavaszán: „Szilárd német barátság, sőt német szövetség, annak megakadályozása, hogy Németország Oroszország szövetségesévé váljék . . . E program nem ütközött azzal az elképzeléssel, amely a bismarck-i »három császár« politika keretébe kívánta Ausztria-Magyarország külpolitikáját beleilleszteni" (231. 1.). A Hohenwart-kormány kinevezése, az abszolutista-föderalista jellegű fejlődés — az adott belső rugók mellett — a nemzetközi helyzet alakulásával külpolitikai jelleget is nyert. E kormány megalakítása az udvari körök válasza a német császárság létrehozására. A kormány megnyilatkozásai az udvari párt korábbi külpolitikai terveinek fenntartását mutatták: „Ausztria-Magyarországnak és Poroszországnak konzervatív alapon németellenes éllel történő összefogása — ez volt 1871-ben az udvari párt külpolitikai ideálja" (233. 1.). Nemzetközi tényezőkön kívül a Monarchia belső erői is annak a külpolitikai vonalnak a felülvizsgálását követelték, amely a Monarchia külpolitikai problémáit 1866 óta francia orientációval igyekezett megoldani. „Az a nagyhatalom — szögezi le a szerző —, amelynek léte az európai hatalmi viszonyok függvénye volt, törvényszerűen e viszonyok követelményeihez kellett, hogy igazítsa külpolitikáját" (240. 1.). Az osztrák—német együttműködés programja az előző osztrák külpolitikai irányvonalhoz képest gyökeres változást jelentett. Beust magáévá kellett hogy tegye az Ausztria