Századok – 1967
Vita - Zádor Anna: Az újkori magyar művészet periodizációjának problémái 639
AZ ÚJKORI MAGYAR MŰVÉSZET PERIODIZÁCIÓJÁNAK PROBLÉMÁI 647 jában az eddigi hazai hagyományoktól független felfogás kialakításához. Hasonló háttérbe-szorulásra kényszerült az alföldi festők sora is, akik közt nemcsak nagy tehetségeket — Nagy István, Tornyai, KosZta —, hanem erős gerinceket is találunk. A nyomás pedig egyre fokozódott. 1935-ben eltávolították a Szépművészeti Múzeum főigazgatói székéből I'etrovies Eleket, e korszak egyik példamutató kultúrpolitikusát, 1938-ban megszüntették a Magyar Művészetet, a legszínvonalasabb havi művészeti folyóiratot. A magyarországi Cirpac ugyanekkor feloszlott. Az építészek legjava már korábban külföldre távozni kényszerült (Breuer, Forbáth, Moholy Nagy stb.). Noha a művészcsoportosulások érthetően fluktuálóak voltak, az igazi tehetségek, a valóban vezető alakok — Szőnyi, Egry és társaik — eszmei tekintetben soha nem inogtak. A harmincas évek derekán jelentkező nagy konjunktúrát, fokozódó hangosságot és embertelenséget képzőművészet terén az egykori római ösztöndíjasok egyes tagjai képviselték, learatva szereplés, hatalom ós pénz minden előnyét. Ez a hivatalos és mégsem hivatalos, összetartozó és mégsem homogén kör okozta, hogy a tőlük való távoltartás miatt az egyébként apolitikus csoportok aktivizálódtak, a középen elhelyezettek balra tolódtak. Nagyjában a kor egyetemes művészetének minden áramlata megtalálható volt ekkor nálunk, a nagyobb és tudatosabb előretöréseket — amelyek a húszas években Németországban és a Szovjetunióban mutatkoztak —, kivéve. Ezeket természetesen az erős nyomással dolgozó politikai konstelláció akadályozta meg. E korszakra is — mint művészetünk történetének nem egy modern szakaszára — érvényes az a megfigyelés, hogy egyes áramlatok — itt a nagybányai hagyomány — hosszú utóélete folyik előttünk. De új utakat talál a finom atmosztféra-festés is, a költői természetábrázolás — felfokozódva egészen Egry vízióiig. Mi hát a jellemző? A Szocialista Művészek Csoportja és a Szentendreiek, a Szinyei Társaságból erős összetartásával kiváló Gresham-asztal művészei, a római ösztöndíjasok szótszéledő tagjai és a Műcsarnok, a neobarokk építészetet mindjobban feszegető modern építészeti törekvések néhány megvalósult példájával: ez a vegyes erejű és felfogású művészi hagyaték várta a felszabadulást. Az óriási társadalmi változás, intézmények és csoportok új formálásával indokolná, hogy 1945 korszakhatár legyen. De természetes, hogy a régi irányok-felfogások továbbéltek, többszörös ingadozás után, lassú fejlődéssel találták meg új kifejezésüket. Ha sok tekintetben — mondhatnánk: külsőleg — új művészet indult is, a régi majd tíz évig továbbélt. Ez a művészeti tudatváltozások természetét ismerve, akkor is teljesen indokolt lenne, ha az előbbiek során nem emeltük volna ki — mint művészeti fejlődésünk egyik jellegzetes vonását — a hosszú utánólést. Összegezve tehát az elmondottakat, az alábbi periódusokat tudjuk felállítani az újkori művészet története terén, belefoglalva — a feudalizmus zárófejezetéből vett — barokk-kori fejlődést is: 1690 körül indul és 1764 körül zárul az érett barokk művészet, 1764-től 1790-ig tart nagyjában a klasszicizáló késői barokk, 1790—1848-ig tart — kezdeti romantikus párhuzamokat levetve — a mind erősebb klasszicizmus, körülbelül 1835-től kezdve erősödik fel a romantika, amely kb. 1867-ig tart, az 1860-as évek végétől a 90-es évek végóig egy korszak, 1890 végétől a Tanácsköztársaság bukásáig újabb korszak, 1920-tól a felszabadulásig, helyesebben az ötvenes évek végéig új korszak. 13*
