Századok – 1967

Vita - Zádor Anna: Az újkori magyar művészet periodizációjának problémái 639

642 ZÂDOR. ANNA sága, ami nemcsak Ferenczy művét, hanem Casagrande-ót is jellemzi, jellegzetes nemcsak a művészek nem kielégítő művészi képességeire, hanem arra a minden tekintetben tisztázatlan, bonyolult programra, ami ezek mögött a szobortervek mögött lappang. 1840 után egyre több a romantikus vonás, amely új formák keresésében, a történelmi képek jelképiségének kialakulásában is jelentkezik. Hild és Zitterbarth és Zofahl — noha eredetileg klasszicizáló mesterek — alkotnak már gotizáló vagy keleties ízű azaz romantikus homlokzatokat, illetve engedik nevüket ilyen felfogású alkotásuk jelzésére használni. Az a fontos, hogy ekkor — Ybl Miklós 1846-ban kezdett fóti templomával egyetemben — nem a klasszicizmus, hanem a korai romantika formáit mutatják. Egyúttal az is feltűnő, hogy az átváltás, az egész változás most is igen lassan hatol mélyre. Alapjában csak Ybl az, aki már ekkor alapvetően eltér a klasszicizmus tömegalakításától, ritmusától, arányaitól. Hasonló tünetek figyelhetők meg a festészet terén is. Markó Visegrádja 1831?, Barabás: Lánchíd alapkőletétele 1842, Kiss Bálint: Pethes János búcsúja 1846 felfogásban, fénykezelósben, bizonyos keresett, aszimetriában éreztetnek valami változást, amit azonban az előadás aprólékossága, az ábrázolás sajátos szenvtelensége nagyon eltérőnek mutat a romantika francia értelemben vett szenvedélyétől. Felfogásban tehát nagyrészt, formajegyek terén túlnyomóan a klasszicizmus marad uralkodónak, mégis 1835 körül látnék egy új korszakot indulni, amely — túl a 40-es korhatáron — a hatvanas évek derekáig tart. Itt tehát a stílusok párhuzamossága, helyesebben a stíluskorszakok ölelkezése figyelhető meg: 1848-ig fokozatosan háttérbe kerül a klasszicizmus az erősödő romantika javára. Az 1830-as évek derekától mind erősebb a romantika, amely majd 1848 után válik uralkodó stílussá. A 48-as forradalom bukása és az azt követő megtorlások természetesen súlyos következményekkel járnak a művészet fejlődésére is. A szellemi élet bénultsága, beszűkülése területünkön is különféle tüneteket mutat. Ezek közé sorolható — mint egyik feltűnő jellegzetesség és az általános fejlődésbeli megtorpanás egyik jele — a klasszicizmus továbbélése építészet terén: méreteiben impozáns, formálásában száraz, kemény homlokzatok, jelentéktelen belső téralakítások születnek még az 50-es, 60-as években is. De emellett kibontakozik ós döntően uralkodik e korszakban a romantika múltat és távolit ihletőül hívő stílusa is, amelynek csúcsaként Feszi Frigyes 1859 — 65 közt épült pesti Vigadóját lehet említeni. Benne az egyéni alkotóképesség és a romantikus formagazdagság sajátos ötvözete jelentkezik. Nem mellőzhető annak említése, hogy az építés üteme nemcsak Pesten, hanem vidéki városokban is erősen fokozódik. A festészet uralkodó műfaja ekkor a történelmi tárgyú, többalakos kompozíció, amelynek népszerűségéhez minden bizonnyal a hozzájuk fűződő 48-as eszmék továbbélését hirdető képtárgyak és nem az előadás művészi szintje járult hozzá. Elsősorban Kovács Mihály, Molnár József és társaik szerény kvalitású alkotásaira gondolok, de arra is, hogy Kiss Bálint képe, aPethes János búcsúja majd két tucat példányban, a Barabás és Borsos által szinte azonos módon megfestett Galambpósta, az érzelmes életkép jelképi erővel felruházott alkotása, ugyancsak számtalan példányban terjedt el. Úgy tűnik tehát, hogy a festészet terén alapjában elavult eszközökkel folytatódik a klasszicizmus művészete, de olyan változott tartalommal ós új értelmezéssel felruházva, amely e minőségileg gyengébb alkotásokat mint a magyar romantikus festészet kibontakozásának jellegzetes képviselőit emeli magasabb történelmi rangra. Ez a történelmi tematikájú festészet készíti elő a talajt az 1860 körül fellépő, nagyobb készültségi! festők számára — mint pl. Madarász és Székely —, akik először ezt a sajátos nemzetiromantikátfolytatják. Igényes kompozícióik, mozgalmas csoportosításuk mindinkább érzékelteti a romantikus festészet fokozatos átfejlődését az akadémikus festésbe. Az utolsó magaslat a festészet terén, amely még a nagy romantika szenvedélyességével telített müvet produkál, Madarász 1868-ban festett Dózsa népe c. képe. A késői romantika passzív áramlatához — hogy Gorkij kifejezését használjuk — tartoznak Ligeti szinte arkadikus hangulatú keleti tájai vagy Brodszky Sándor magyar várképei. Az 1848 utáni fejlődésnek e szűkebb folyamában elvben hasonló tünetek mutatkoznak a szobrászat terén is, azzal a többlettel, amelyet Izsó Miklósnak az egész századból kimagasló munkássága jelent. Jóformán csak az ő műveire gondolhatunk, ha a romantikából a realizmusba ós nem a steril akademizmusba vezető útra keresünk példát. A Búsuló juhász legfeljebb témájában rokona a romantikának, megmunkálása épp úgy klasszicizáló, mint kisebb tehetségű kortársainak egész munkássága (Alexy, Célkuti, Engel). De táncoló parasztjainak szenvedélyessége, Csokonai szobrának magabiztossága, monumentalitása szinte már túlmutat a romantikán. Hol ér véget tehát a romantika korszaka? Gondolom a hatvanas évek derekán, a Vigadó befejezése, a Zrínyi és Frangepán c. kép vagy Wagner és Benczúr első művei körül. Hogy ez a honfibúval teli, jelbeszédet használó utóromantika nem hal el 1860 — 64