Századok – 1967

Vita - Zádor Anna: Az újkori magyar művészet periodizációjának problémái 639

AZ ŰJKOBI MAGVAK MŰVÉSZET PEBIOMZÁCIÓJÁKAK PROBLÉMAI 643 körül, hanem továbbél, mutatja Kelety Gusztáv 1870-ből való A száműzött parkja c. festménye, amely tehát Munkácsy és Szinyei korai műveinek kortársa. A romantika stílusával lezárulnak — egyelőre legalább — olyan stílusszerinti korszakolási lehetőségek, amelyek nagyjában azonos keresztmetszeteket szolgáltatnak minden terén a képzőművészeteknek. E korszakban — miként a barokk és a klasszicizmus korában — megfelelő időbeli különbséggel, de nagyjában azonos értelemmel használható az egyetemes művészetromantika fogalma. Nem lenne felesleges a hazai romantikus művészet sajátosságait, előrehúzó és visszafelé mutató jegyeit végre tisztázni és ennek segítségével a most talán vitatható, mert, nem eléggé tisztázott megállapításokat, jellegzetességeket élesebben megvilágítani. De nem a romantika körül rejlik a főproblómánk. Inkább a következő korszak stílusmeghatározása terén, azaz a XIX. század utolsó és bonyolult 30 — 40 évében. E korszak főhőse Munkácsy. Nemcsak mert egyetemes mértékkel mérve is kimagasló művészeti teljesítményt nyújtott, nemcsak mert legjava műveiben az előbb jelzett, alapjában túlhaladt és megkésett tematikát úgy tudta előadni, hogy az valóban élő hatóerővé vált. Az a többlet, az az ellenállhatatlan valami, ami Munkácsy legjobb művei előtt elfogja a nézőt, nem pusztán művészi kvalitásaiból fakad, hanem egy új vonásból, valami új népiesség jelentkezéséből, amit szinte plebejusságnak nevezhetnénk. Ez a befelé forduló humánum, amely alapjában minden konkrét helytől és időtől távoltartva magát, valami nagyon* is aktuálisat, frisset állít elénk, ritka a maga korában. Hozzá mérten minden rokon jelenség körötte — beleértve Biharit vagy a korai Deák-Ébnert vagy a kevésművű Gyárfást — kisszerűnek, jelentéktelennek tűnik. A nagy lélegzet csak itt, Munkácsy műveiben található. Mondtunk-e valamit, ha ezeket a romantika vagy a kritikai realizmus vignettájával látjuk el? és érdekes-e vajon, hogy Munkácsy néhány tájképében, csendéletében a plein air valamiféle kezdetét, a fényfestés új korszakát nyitja meg? Hiszen nem vitás, hogy Szinyei Majálisa a XIX. század egyik legnagyobb magyar festői teljesítménye, vagy Mészöly néhány ködben-párában úszó intim tájképe vagy a korai Mednyánszky árnyék és fény, borongás és köd finom szövedékéből ötvöződő festészete jelentékenyebb e tekintetben, többet nyújt a jövő számára. Itt, ebben az atmoszféra- és fényfestésben rejlik a kor festészetének másik fő ága, Mészöly és Szinyei egykorúak Munkácsyval, Mednyánszky nyolc évvel fiatalabb. Amíg az első kettőben még van valami gondtalan derű, valamiféle „megállt az idő"-hangulat — Mednyánszkyra ez már sehogyan sem illik. Tragikus feszültség és komorság, tájaiban, alakjaiban egyaránt, s itt él tovább Munkácsy feszültsége is, megfelelő átértelmezésben. Ne feledjük azt sem, hogy a kb. 1865 és 1896 közötti időnek az egyik fő jellemvonása az építészeti tevékenység mennyiségi növekfedése. Szempontunkból nem az a lényeges, hogy e városképeinket meghatározó építészeti tevékenységnek milyen az értéke, minősége, hanem inkább az a kérdés, hogyan illeszthető festészetünk ehhez az építészethez. Bonyolítja mindezt e korszak szobrászatának kérdése is. Izsó Miklósnál — az e korszakba is átnyúló közvetlen előzménynél — a legjobb értelemben népi elemeket felhasználó szobrászat Fadrusznál már pátosszal teli, megkapó monumentálítássá, hősöket teremtő képeséggé változik. Emellett telve van előremutató, mintegy szecessziós és visszahúzó, valami bágyadt természetközelséget árasztó jegyekkel. Dp már Stróbl Alajos — aki alig tíz évvel Szinyei után lép fel — nagyon külsőleges, nem szobrászi jegyet mutat, noha a kiemelkedő művészek egyike. Az Anyánk (1892) nemes szépsége mellett ott van a Mátyás király-kút szóteső jelenetezése, az emlékműszobrok hamis idealizálása, fáradt páthosza: mindez még e nagy mesternél is jelzi az akademizmus veszélyeit. Hova tegyük, melyik stílusfogalomhoz soroljuk az egészet? Fokozza a megoldás nehézségét, hogy a XIX. század végének és a XX. század első felének művészetével foglalkozó, egyre élénkülő publikációs tevékenység az egyetemes művészet terén általában nem foglalkozik átfogó korszakok vagy stíluskorok problematikájával. Az egyetlen idevonatkozó tanácskozás 1960-ban Heydenreich és Pevsner vezetésével a historizmus kérdéseit boncolta, és nagyjában csak az építészet kérdésével foglalkozott. Historizmus szerintük minden, ami történeti stílusok egyidejű felidézését engedi meg. Az értékelés pozitív és negatív okait vizsgálva — különös tekintettel arra, hogy miben 'és mennyire készíti elő e historizmus a XX. századot — a festészet és szobrászat kérdése, csupán kutatási programként merült fel (Historismus und bildende Kunst. Vorträge und Diskussionen, München. 1965). A XIX. század vége, valamikor 1896 táján, korszakhatár. Eldöntendő, hogy fővagy alkorszakhatár — a magam részéről inkább főkorszakhatárnak tekinteném, oly korszak kezdetének, amely majd magába foglalja a XX. század első két évtizedét és a Tanácsköztársaság bukásával zárul.