Századok – 1967
Tanulmányok - Gonda Imre: A hadi- és békecélok a Monarchia háborús politikájában 37
56 G0NDA IMRE A nagyköveti jelentés befejező része, amely vitába száll azzal az — értesülések szerint — felülkerekedőben levő német felfogással, amely az Ententehatalmak ellentéteinek kiéleződését várva, különbékére is hajlandó lett volna Oroszországgal — a fenti összefüggés szempontjából csupán egy okból jelentős. Megmutatta, hogy Pallavicininak — sa Monarchia követi kara más tagjainak — volt bizonyos ellenzéki hangulata a német diplomácia hivatalos irányzatával szemben.,A Wilson-akcióval, ill. az elutasításával kapcsolatos jelenségek viszont abból a szempontból nyertek jelentőséget, hogy ráébresztették a Monarchia külügyi szerveit annak a komoly veszélynek a tudatára, amelyet a német külpolitikával kiépített szoros kapcsolat jelentett a dualista birodalom érdekeire és létére. Hogy ez milyen mértékben volt így, azt tanúsítja Hohenlohe hercegnek, a Monarchia berlini nagykövetének 1917. január 3-i távirata, amelyben közli, hogy német részről is hibásnak tartanák, miként Czernin külügyminiszter, ha a befűzött békeszálat szakadni hagynák, ezért szükségesnek tekintik, hogy az ellenség által megadott hangot megtartsák, még akkor is, ha a háborút folytatni kellene. A nagykövet erre a német külügyi hivatalban kifejtette, hogy a Legfelső Hadvezetőség írás- és beszédmódja, amely mindennek inkább tekinthető, mint diplomatikusnak, bármikor teremthet olyan kész helyzetet, amely a fáradságosan létrehozott szálat reménytelenül szétszakíthatja. Az, hogy német részről e lehetőséget nem tagadták, s elkerülésére csupán azt a jámbor törekvést helyezték kilátásba, hogy Ludendorff diplomáciai tevékenységét korlátozzák,44 világosan igazolta, hogy a Monarchia érdekeit s külügyminiszterének kijelentéseit nem értékelték különösen sokra. Ezen mozzanatok nem maradtak hatástalanul a Monarchia legfelső vezető köreire. Nemcsak a diplomácia felső rétege érzékelte a német szövetséges eljárásának egyoldalú irányító szerepét, de a bécsi udvarban is erősen sűrűsödni kezdett az ingerültség. E jelenségek egyik fő oka az uralkodó személyében ebben az időben lezajlott változás volt. Károly, az új császár és király túlságosan kritikus helyzetben került a trónra, hogy ugyanott folytathatta volna, ahol I. Ferenc József hat és fél évtized után uralkodását befejezte. Ehhez még két körülmény járult, amely a helyzetet jellemezte. Egyrészt az, hogy a világháború — katonai csúcspontját elérve — egyáltalán nem kecsegtetett gyors győzelemmel a központi hatalmak számára. Másrészt — ez is fontos körülmény — az új uralkodó családi kapcsolatai folytán már trónralépése napjaiban megtalálta az Entente vezető személyiségeihez vezető szálakat, ami a katonai és belpolitikai válság éleződésének idejében különös jelentőséget nyert. Hogy e szálakon a Monarchiát nem lehetett a válságból kimenteni, az nem meglepő. Az ún. Sixtus-ügyről, amelynek kezdetei éppen a fent vázolt események napjaira estek, s amelyről az utóbbi fél évszázad restaurációs-legitimista publicisztikája annyit írt — csupán a legszükségesebb megjegyzéseket kívánjuk most megtenni. Jelentősége távolról sem akkora, amekkorára a cs. és k. romantika festi, mert az Osztrák-Magyar Monarchia a világháború utolsó puskalövéséig sokkal erősebb láncokkal volt a német birodalom sorsához kapcsolva, semhogy azokat dinasztikus konspirációkkal szét lehetett volna szakítani. Az osztrák uralkodó családdal rokoni kapcsolatba került francia—olasz hercegek képzelgése a Kaunitz-féle francia—osztrák szövetségről nem volt 44 Telegramm. Prinz Hohenlohe, Berlin, Ii. Janner 1917. No. 8. OL Filmtár, W. 403. H. H. St. A. P. A. Krieg 25/P.
