Századok – 1967
Tanulmányok - Berlász Jenő: A pest-budai céhes ipar válsága és a Ferenc-kori céhszabályozás (1790–1840) 546
562 BERLÄSZ JENŐ Negyedik tényként adódik az iparstatisztikából a hagyományos, szinte a társadalom egészét érdeklő iparcikkek egy részének külföldi manufaktúratermékként való behatolása a pest-budai piacra. Végül világosan kifejeződik az is, hogy a céhes iparok abszolút többsége mesterségesen leszűkített, a megnövekedett városi fogyasztópiac arányaihoz képest valószinütlenül kicsiny keretek között működött. Mindezek a körülmények már maguk is tanúságot tesznek arról az állapotról, illetőleg folyamatról, amelyet a céhes kézművesipar válságaként szoktunk emlegetni, s amely egy mondatban így foglalható össze: a fejlődésében elmaradott céhes ipar termelőerői nem voltak többé elegendők a helyi fogyasztó» piac ellátásánál szélesebbkörű termelésre.69 Feladatunk következő lépése most az lenne, hogy bizonyos fokig részletezve próbáljuk ezt a válságállapotot konkretizálni Pest-Buda iparában. Ha valahol, az országos gazdasági centrummá vált Pesten valóságos követelményként jelentkezhetett a város vonzókörébe került távolabbi vidékek ipari szükségleteinek kielégítése. Ezzel a kereslettel az itteni céhes kézműipar okvetlenül szemben találta magát. Ugyanakkor azonban magában a hatalma.4a/i megnövekedett és benépesedett városban is olyan piaci feladatok elé kellett kerülnie, amelyek alig voltak összeegyeztethetők a céhmonopoliummal, különösen pedig a céhzárlattal. Nem indokolatlan tehát felvetni a kérdést: helyt tudott-e egyáltalán állni a tradicionális ipar ebben az új, immár tőkés nagybani termelést igénylő társadalomgazdasági környezetben? Nem veszítette-e el a maga egészében létalapját mindjárt a nagyipari verseny erőteljes fellépésekor? Esetleg megpróbált-e valamilyen kiutat keresni a félelmetes verseny szorítójából, vagy pedig a céhkiváltságokba fogódzkodva, beérte a manufaktúraipar által szabadon hagyott lehetőségekkel. Mindezeket a vonatkozásokat az alábbiakban a Pest-Budán működött kézműiparágak ipargyakorlási módjának, üzemformájának vizsgálatán keresztül kívánjuk tisztázni. Korszakunkban Pest-Budán a termelőjellegű céhes-iparban négyféle üzemmód érvényesülését figyelhetjük meg: a) a munkát vállaló, „bérmunkát" végző kézműipari formát, amely mellett a kézművesek saját műhellyel és szerszámmal rendelkeztek, s a rendelő által hozott nyersanyagokat munkadíj („bér") ellenében dolgozták fel; b) a megrendelésre dolgozó kézműipart, amelynél a kézműves nemcsak saját műhellyel és szerszámokkal rendelkezett, hanem a szükséges nyersanyagokat is maga szerezte be és a rendelőnek a kívánt készcikket szállította; c) a készletre termelő kézműipart, ahol a mester országos vásárra, heti piacra, esetleg saját állandó jellegű boltjában történő árusításra dolgozott, s maga végezte termékeinek eladását; végül d) a felvásárló számára való dolgozást, amelynél a nyersanyag megmunkálása a kézműipari műhelyben történt, de a kereskedelmi értékesítésről már idegen személy, készáruik ereskedő gondoskodott. Ezek a munkaformák a kézműiparnak tulajdonképpen egy-egy fejlődési fokát jelölik. Az első még a kézműipart megelőző időkből, a vándoripar korából származó csökevény, az utolsó meg már átvezet a tőkés termelés rendszerébe. Megjelenésük, szélesebb-szűkebb érvényesülésük tehát mindenesetre az ipari fejlettség színvonalát jelzi. Rátérve a felvetett kérdések vizsgálatára — a manufaktúrafejlődés menetének ismerete alapján —- legelsősorban azt kell leszögeznünk, hogy a XIX. i iía i hioàiir 69 Mérei Gyula: A magyar céhrendszer 1848 előtt. Századok 1948. 63. 1.