Századok – 1967
Tanulmányok - Berlász Jenő: A pest-budai céhes ipar válsága és a Ferenc-kori céhszabályozás (1790–1840) 546
A PEST-BUDAI CÉHES IPAR VÁT.SÁGA 563 század első felében már komoly tényezőként jelentkező nagyipari termelés versenye nem járt együtt a kézműves termelési kereteknek minden iparágban való áttörésével. A tőkés ipari vállalkozás ekkoriban még meglehetősen szűk területre korlátozódott: főleg a vászoniparra, a gyapotáruk iparára, a gyapjúiparra, a selyem- és bársonyiparra, a különböző vasárú cikkeket előállító iparágakra, a bőrkikészítésre, az üveg előállításra, a cserép- és porcelánkészítésre, valamint a papírgyártásra. Egyszóval a manufaktúra csak olyan iparokban vetette meg a lábát, amelyeknek finomabb minőségű termékei iránt széleskörű kereslet nyilvánult meg, s ahol a tömeggyártási technika kialakításának különösebb akadályai nem voltak. A jobb és olcsóbb nagytermelést a gépkorszak előtt nem lehetett a nyersanyag-átalakításnak bármely vonalán megvalósítani. Ezek szerint tehát mindazok a kézműves iparágak, amelyek a manufaktúra körén kívül álltak, korszakunkban is csonkítatlanul fenntarthatták céhes monopóliumukat s zavartalanul kiaknázhatták a belőle adódó lehetőségeket. A két iparcsoport közül elsősorban azzal kell foglalkoznunk, amely belekerült a tőkés fejlődés sodrába. Mi lett a céhes kézműves szakmák sorsa ezen a területen? Milyen következményekkel járt rájuk nézve a nagyipari termelés versenye? Ebbe a körbe a pest-budai céhes iparok közül mintegy 6—8 szakma tartozott: a ruházati iparból a posztónyírók, textilfestők, takácsok és kalaposok, valamint két bőrkikészítő szakma, a tímároké és kordovánosoké; az építő- és berendező iparokból az üvegesek ; az eszközkészítő iparból a finomkovácsok, elsősorban a kardcsiszárok, aztán a különböző fémedény készítők, az ónöntők és rézművesek. A nyugat-európai iparfejlődésben szinte legendás szerepre jutott gyapjúszövet-iparnak Pest-Budán a korábbi századokban sem volt alkalmas telephelye; a posztós iparágak a török utáni időkben a „honfoglaló" céhek között nem szerepeltek, sőt később, a XVIII. század második felében, Mária Terézia céh privilégium-újító jegyzékében sem találkozunk velük.70 A XIX. század elején már mindenesetre jelen voltak Pesten a posztónyírók (Tuchscherer), s ezután meg is maradtak korszakunk egész folyamán. Mesterségük a számos munkarészletre bomlott posztógyártásnak egyik végső fázisára, a „kikészítésre" szorítkozott, s mint ilyen — nálunk — bérmunka volt, amelyért a posztó tulajdonosa fizethetett darabbért. Olyan városban, ahol a posztókészítés semmi komolyabb jelentőségre nem jutott, hiszen csak a legszerényebb fogyasztók számára dolgozott, a posztónyírók is a legalárendeltebb mesteremberek közé tartoztak.71 — Méginkább el lehet ezt mondani a takácsokról (Weber) és a festőkről {Färber). A takácsok helyzete a XVIII. század közepe óta egyre romlott, s korszakunkban már a tönk szélén álltak, olyannyira, hogy szinte a vándoriparosokkal egyszinten emlegették őket: készárut előállítaniok a manufaktúra-korszakban már nem volt érdemes, — kizárólag munkavállalásból éltek. Pest-Budán is nyilván polgári és nemesi megrendelőknek dolgoztak (sima végvásznat és mintás asztalneműt készítettek) a megrendelő fonalából. Munkájukat a vármegye krajcáros árszinten limitálta.72 70 Nagy István: Céhek és kézművesipar Pesten a 18. században (kézirat). 67 — 69. 1. A kéziratba mint lektornak volt alkalmam betekinteni. 71 OL„ Kane. lt. Patente und Verordnungen. 1210. raksz. 1812. évi pestvármegyei limitáció. — Budapesti Történeti Múzeum, Újkori osztály, Céhiratok: Meisterstück-Aufgaben 1851. — 1808-ban még céhes iparként jelen voltak a posztókészítők (Tuchmacher) is (Főv. lt., P" lt., Intimata a. m. 8004. Városi iratszáma 650/1808), de szóbanforgó megyei lim jban már nem szerepelnek. 72 OL., Kane, lt., latente und Verordnungen. 1210. raksz. Idézett limitáció.
