Századok – 1967
Tanulmányok - Arató Endre: A külpolitika hatása a balkáni népek nemzeti-felszabadító mozgalmára a XIX. században 505
A KÜLPOLITIKA HATÁSA A BALKÁNI NÉPEK FELSZABADÍTÓ MOZGALMÁRA 525 Szandzsák egy része), Románia pedig az Oroszországhoz visszakerült Dél-Besszarábia helyett, melyet a párizsi béke csatolt el a cári birodalomtól, megkapta Dobrudzsa északi nagyobb részét. Külön pontok foglalkoztak Bulgária megteremtésével, amely „önkormányzati és adózó fejedelemséget alkot, keresztény kormánnyal és belföldi hadsereggel". Az új állam jelentó's területet foglalt magában a Dunától az Égei-tengerig és a Fekete-tengertől az Ohridi tóig. Tehát Bulgária részét alkotta Macedónia is. A szerződés szabályozta a fejedelem megválasztását, amelyet a lakosságra bizott, de uralkodásához a porta megerősítésére és a nagyhatalmak beleegyezésére is szükség volt. Külön szóba került az új állam alkotmányának kidolgozása, amelyben a cári Oroszország is szerepet kapott. A szerződés ugyanis előírta Bulgáriában a két évig tartó orosz megszállást. Végül a török csapatoknak ki kellett vonulniok Bulgáriából és a török erődítményeket is le kellett rombolni. A cári Oroszország politikája azonban itt már az 1876. évi konstantinápolyi konferenciához képest fordulatról tanúskodott: a status quo koncepciójának feladásáról. E konferencián ugyanis Bulgáriának is Bosznia-Hercegovinához hasonló státuszt kívánt adni: autonómiát a török birodalmon belül. Ezt akkor a nyugati hatalmak akképpen változtatták meg, hogy két bolgár-lakta tartományt kell létrehozni, amelyek közül az egyik Macedónia lett volna, nem akarták tehát Nagy-Bulgária autonómiáját még a török birodalmon belül sem. A Bulgáriára vonatkozó pontok sok hasonlóságot mutatnak a drinápolyi békében lefektetett szerb autonómiával, ill. az azt követő gyakorlattal. Fennmaradt bizonyos függés, hisz a teljes önállóságot Szerbiában is éppen ez a szerződés biztosította, és a cári orosz befolyás megteremtésére is történtek lépések. Ugyanakkor jelentős kérdésekben éppen a bolgár nemzeti fejlődés szempontjából kedvezőbb volt (nagy terület, önálló hadsereg, törökök kivonulása az országból stb.), jeléül anrtak, hogy 1878-ban a törökellenes küzdelem, nem utolsósorban a nagy felkelések következményeképpen jóval magasabb szinten állott, mint a 20-as években, amikor a cári Oroszország mellett a viszonylag szűkkörű szerb és görög felkelést lehetett csak felsorakoztatni az oszmánok visszaszorítására. A már ismertetett okok következtében nem volt kedvező a Bosznia-Hercegovinára vonatkozó határozat. A cári Oroszország a Monarchiával kötött reichstadti és budapesti egyezményekben vállalt kötelezettségeket ugyan félretette és korábbi felfogásához tért vissza, tehát biztosítani kívánta e délszláv tartománynak a török birodalmon belüli autonómiáját. A San-Stefano-i békével azonban egyedül a bolgárok és a montenegróiak voltak elégedettek. A szerbek, görögök és románok nem jó szemmel nézték az új államot, Nagy-Bulgáriát, féltek túlsúlyától. A görögök Macedóniára, valamint az Égei-tenger partvidékére tartottak igényt, a szerbek keveselték a kapott területet, s a románok nem szívesen mondtak le Dél-Besszarábiáról. A szerbek protestáltak is Pétervárott, a válasz azonban egyértelmű volt: először az orosz érdekek jönnek szóba, azután a bolgár, s icsak a legvégén a szerb kívánságok. Ez az elutasítás végérvényesen az Osztrák-Magyar Monarchia karjaiba kergette Milánt. A balkáni államok ezen törekvéseiben — tudjuk — a jogos nemzeti igények és a hódító törekvések fonódtak egybe. Persze nem a balkáni kis államok elégedetlensége vezetett el a San-Stefano-i békeszerződés revíziójához. A nagyhatalmak közül mindenekelőtt Anglia és a dualista Monarchia fordult szembe az orosz befolyást növelő és a
