Századok – 1967
Tanulmányok - Arató Endre: A külpolitika hatása a balkáni népek nemzeti-felszabadító mozgalmára a XIX. században 505
526 ARATÓ ENDRE déli szláv népek függetlenségét sok tekintetben előnyösen befolyásoló békeszerződéssel. Ausztria-Magyarország nemzetközi kongresszus összehívását javasolta San-Stefano megvitatására. Oroszország beleegyezett ebbe, Nagy-Britannia azonban valamennyi cikkely felülvizsgálását követelte. A cári birodalom külügyminisztériumának kitérő válaszára Anglia háborús előkészületeket tett. Ehhez kapcsolódott a porta lépése: csapatokat vont össze Konstantinápoly körül. A betegségektől és a nehéz harcoktól legyengült orosz sereggel nem lehetett háborúra gondolni, a viszonyok több tekintetben emlékeztettek a krimi háború körülményeire: nemcsak Törökország, hanem Nagy-Britannia és Ausztria-Magyarország hadbalépése is várható volt. Ilyen körülmények között Oroszország beleegyezett San-Stefano felülvizsgálatába. Erre került sor 1878 júniusában Berlinben, ahol a cári Oroszország szükségszerűen elszigetelődött. A berlini kongresszus tehát megváltoztatta a San-Stefano-i szerződést, s ez Anglia és a Monarchia nagy győzelmét jelentette. A cári Oroszország, amely igen terhes háborút viselt, engedni volt kénytelen, Nagy-Britannia és különösen Ausztria-Magyarország pedig céljaikat háború nélkül érték el. Melyek voltak tehát a jelentősebb változtatások ? Mindenekelőtt a tervezett Bulgáriát három részre osztották. Az egyik terület volt a törököktől még bizonyos tekintetben függő bolgár fejedelemség, amelynek déli határa általában a Balkán-hegység mentén húzódott. Az ettől délre elterülő, jórészt, v bolgár-lakta terület, Kelet-Rumélia • a török birodalomhoz tartozott, rle autonómiát kapott, s végül Macedónia változatlan része maradt az ottomán birodalomnak. A nyugati hatalmak tehát bolgár vonatkozásban visszatértek az 1876-os konstantinápolyi felfogásukhoz hasonló koncepcióhoz, de az orosz győzelem — még ily megtépázott formában is — legalább a bolgár fejedelemségnek az 1876-ban tervbe vettnél több függetlenséget biztosított. Persze még e szabadabban lélekző, a Balkán-hegységtől északra elterülő területnek a berlini kongresszus értelmében sok terhes kötelezettséget kellett teljesítenie (előírták a porta által kötött kereskedelmi, hajózási és vasútépítési szerződések megtartását, részt kellett vállalnia az ottomán adósság visszafizetésében, megtiltották, hogy vámot szedjen a külföldi tranzit áruk után, el kellett ismernie a külföldi alattvalók összes kiváltságait stb.), persze ezek közül több csak papíron maradt. Az orosz megszállást két évről 9 hónapra csökkentették és az orosz mellé török megbízottat is osztottak be. Akongresszus elismerte Montenegro függetlenségét, de San-Stefanótól eltérően csak egy kis parti sávot kapott az Adriai-tenger mellékén. Flottát az ország nem tarthatott és az egész partvidéket, tehát a Crna-Gora-i kereskedelmet is a Monarchia ellenőrizte. A vasútépítést ugyancsak osztrák ellenőrzés alá helyezték. Ezenkívül Crna-Gorát is terhelte a török adósság egy része. Természetesen elismerték Szerbia függetlenségét is. Novipazar helyett négy délkeleti kerületet — jórészt bolgár lakosságúakat — csatoltak az országhoz. Ebben a nem jelentős területnövekedésben (11 ezer km2 , 300 ezer lakossal) a Monarchia támogatta a szerb uralkodó osztályt, amelynek egy része — tudjuk, Milánnál az élen — osztrák orientációt folytatott. Ez a politika tovább fokozta a korábbi súlyos gazdasági függést, s ugyanakkor tudjuk azt is, hogy a Monarchia a balkáni népek felszabadító mozgalmának egyik legnagyobb ellensége volt. A szerb uralkodó osztály egy része tehát megmutatta, hogy mennyire viseli szívén a török uralom alatt élő délszlávok sorsát,
