Századok – 1967
Tanulmányok - Arató Endre: A külpolitika hatása a balkáni népek nemzeti-felszabadító mozgalmára a XIX. században 505
524 ARATÓ ENDRE nemzetközi helyzet, az Osztrák-Magyar Monarchia beavatkozása és hódító politikájának sikere magyarázza. Míg a cári Oroszország Ausztriával folytatott több diplomáciai tárgyalásain, valamint a nagyhatalmak Konstantinápolyban, 1876-ban tartott konferenciáján e délszláv tartománynak a török birodalmon belül autonómiát akart adni, ami az ekkor még jól működő három császár szövetsége politikai koncepciójának megfelelően lényegében a statusquo fenntartását jelentette. Persze azért mutatkozott jelentős különbség az orosz birodalom és az Osztrák-Magyar Monarchia tervei között. Az utóbbi ugyanis azt javasolta a nagyhatalmaknak, hogy csak bizonyos reformok bevezetését követeljék Bosznia-Hercegovinában. Emellett már 1875 végén Ausztria nyíltan beavatkozott a porta oldalán Törökország és a felkelők küzdelmébe. Különösen kedvezőtlenül fogadták a Monarchia uralkodó körei a délszlávok széleskörű összefogását: Crna-Gora és Szerbia bekapcsolódását a harcba. Mindezek az események siettették a reichstadti és a budapesti egyezmények megkötését a cári Oroszország és a Monarchia között. Ezeknek a megállapodásoknak az alapján Ausztria-Magyarország semlegességet ígért egy orosz—török háború esetéré, Oroszország pedig beleegyezett Bosznia-Hercegovina osztrákmagyar megszállásába. A boszniai felkelők közvetlen vereségéhez is tevékenyen hozzájárult a Monarchia. A kormány engedélyével egy 10 ezer főből álló török sereg az Ausztria-Magyarországhoz tartozó Dalmácián keresztül hátbatámadta a felkelőket, s így a porta 1877 augusztusában megtörte a felkelők hősi ellenállását. A cári Oroszország azonban győzelmet aratott. A Konstantinápoly felé haladó cári hadsereg nem vállalta a főváros elfoglalásával bekövetkezhető nemzetközi bonyodalmakat, valamint azt a veszélyt, amely abból fakadhatott volna, hogy utánpótlási vonalai nem voltak megfelelőek, s ezért megállt Konstantinápoly közelében, San-Stefanóban, ahol aláírták az orosz—török előzetes békeszerződést. Közben bekapcsolódott a háborúba a korábban vereséget szenvedett Szerbia is. E fellépése már sikerrel járt: hadserege több helységet elfoglalva, érintkezésbe lépett az orosz csapatokkal, bevette Nist és Pirotot, majd délnyugat felé nyomult. Görögország Plevna eleste után akart beavatkozni a háborúba, de Anglia fenyegetésére semleges maradt. Ezzel magyarázható, hogy a San-Stefanó-i békeszerződésben Görögországról nem esett szó. Nehéz dolga volt a görög kormánynak, amely fékezte a háborúba beavatkozni kívánó közvéleményt. Amikor az orosz hadsereg Drinápoly felé közeledett, a háborús hangulat a tetőpontjára hágott. Az ekkor hivatalba lépő új kormány nyilatkozatot tett, hogy-ideiglenesen elfoglalja Törökország görög-lakta tartományait. Erre azonban nem kerülhetett sor, mert közben a háború befejeződött. Itt kell megjegyeznünk, hogy az 1875—1878-as balkáni események a krétai görög mozgalomra is hatással voltak. Ujabb felkelés tört ki, amelynek következményeképpen került kiadásra 1878-ban az ún. aleppói paktum. Ez engedélyezte egy választásokon alapuló országgyűlés működését, amelyben a többség a görögöké lett. Rátérve most már a San-Stefanó-i békeszerződésre, amely teljesen megváltoztatta a Balkán politikai térképét, nagyjelentőségű volt az oszmán birodalomhoz tartozó, ill. attól még függő népek számára. A porta elismerte Crna-Gora, Szerbia és Románia függetlenségét, s mindhárom ország területe megnövekedett. Az elsőé Albánia és Hercegovina felé, valamint az Adriai-tenger mentén, a másodiké déli, az ún. Ó-Szerbia irányában (Nis, a Novipazari
