Századok – 1967
Tanulmányok - Arató Endre: A külpolitika hatása a balkáni népek nemzeti-felszabadító mozgalmára a XIX. században 505
520 ARATÓ ENDRE a liberálist pedig Ljuben Karavelov képviselte. Közülük Levszki elsősorban a bolgár nép széles tömegei között végzett szervező munkát. Vezetése alatt a forradalmi központi bizottság közgyűlést tartott, s egy programot fogadott el, amely kimondta, hogy a cél Bulgária felszabadítása népi forradalom útján. A program a belső erők fontosságának hangsúlyozásán kívül valamennyi balkáni nép felszabadítását és összefogását is igen szükségesnek tartotta. Úgy vélték, hogy a győzelem után egy szövetségi4 államot hoznak létre és a lakosság dönti majd el, hogy a szövetségen belül melyik államhoz kíván csatlakozni. Mennyire különbözött ez a koncepció a balkáni monarchiák (értve közöttük a későbbi Bulgáriát is) irredenta politikájától ! Több mint fél évvel a közgyűlés után egy áruló török kézre adta Vaszil Levszkit, akit 1873 elején Szófiában kivégeztek. Halála után Karavelov a belső forradalmi erők kibontakoztatása helyett a szomszéd délszláv országokra, Szerbiára és Montenegróra kívánt támaszkodni, míg Hriszto Botev, à kiváló bolgár költő vezette a plebejusdemokratikus irányzatot. Mielőtt figyelmünket az 1876-os bolgár felkelésre fordítanánk, foglalkozni kell a már bizonyos fokig önálló és a még elnyomás alatt élő görög és délszláv népek törökellenes harcaival, valamint egységmozgalmával. A Görög' országban bekövetkező belső változás 1862-ben az ország görög területekkel való megnövekedéséhez vezetett. Az osztrák orientációjú és autokratikusan uralkodó Bajor Ottót megfosztották trónjától, s e jelentős eseményekben komoly szerep jutott az ország demokratikus elemeinek. Nehéz volt kielégíteni a nagyhatalmakat az új király kiválasztásában. Végül is angol javaslatra megállapodtak a dán herceg, Glücksberg György személyében, aki Nagy-Britanniától mint dinasztikus birtokot kapta meg a Ion szigeteket (1864) azzal a kikötéssel, hogy a jövőben nem kerül sor törökellenes megmozdulásra. De nem így történt. 1866-ban Kréta szigetén tört ki a felkelés. Ez a megmozdulás méltó folytatása volt az 1841-es és 1858-as felkelésnek. E szigetet ugyanis Anglia a Görög Királyság megalakulása idején stratégiai okokból nem engedte az új államhoz csatolni, s azt 1824-től 1840-ig az egyiptomi pasa, Mohamed Ah birtokolta, s csak 1840-ben került ismét a porta uralma alá. A krétai felkelések kibontakozását a szükségszerű egyesülési törekvés, valamint az az ellentét okozta, amely a görög többség (a lakosság kb. 4/5 része) és az iszlám kisebbség között éleződött ki. Ez utóbbi nézeteltérést jelentős gazdasági momentumok élesítették: szűk, mohamedán földbirtokos réteg kezében voltak az ország termékeny területei, a lakosság többsége pedig alig vagy egyáltalán nem rendelkezett földdel. A krétai felkelést a cári Oroszország segítette és orosz hajók mentették át a törökök bosszúja elől a felkelők családtagjait a szigetről Görögországba. Az orosz diplomácia támogatta Kréta Görögországhoz csatolását, de ezt Anglia újból megakadályozta. Nagy-Britanniának ez a politikája megkönnyítette a krétai görög felkelés elfojtását is. Ugyanekkor e megmozdulás mégsem volt hiábavaló. A szultán 1868-ban egy Szervezeti Szabályzatot adott ki, amely biztosította a krétai keresztények (görögök) részvételét a sziget kormányzásában és lazított adóterheiken. ' A görög kül- és belpolitikában igen nagy szerepet játszott az ún. nagy eszme, amely nemcsak a-görög területek további egyesítését kívánta, hanem a bizánci birodalom helyreállítását is. Ez hódító és egyben irreális koncepció volt. Ez az irredentizmus egyébként a belső bajokról, nehézségekről való elterelést is szolgálta. Különösképpen koncentrálódott a görög aspiráció Mace-
