Századok – 1967
Tanulmányok - Arató Endre: A külpolitika hatása a balkáni népek nemzeti-felszabadító mozgalmára a XIX. században 505
A KÜLPOLITIKA HATÁSA A BALKÁNI NÉPEK FELSZABADÍTÓ MOZGALMÁRA 519 hogy megakadályozzák a külső beavatkozást, az utóbbi éppen ezen alapult és ezt segítette elő. A cári Oroszország veresége a balkáni népek függetlenségi harca szempontjából nem hozott rosszabbodást, sőt a román fejedelemségek kedvezőbb helyzetbe kerültek. E kedvező külpolitikai viszonyok magyarázata abban rejlik, hogy a hatalmak nem tudtak megegyezni a két fejedelemség birtoklásában (a portán és a cári Oroszországon kívül Ausztria is igényt tartott rájuk, vagy más országok gazdasági érdekei is e területeken ütköztek), és ezért egyre inkább előtérbe került az önállóság, valamint Moldva és Havaselve egyesítésének eszméje. Jól mutatja ezt a cári Oroszország politikája, amely kezdetben határozottan szembenállt az unióval, annak liberális képviselőivel. Később azonban, nem akarván elszigetelődni, az egyesítés ügyét úgy vetette fel, hogy az védelmül szolgáljon más hatalmak igényeinek elhárítására. Egyébként a mérsékelt román liberálisokat továbbra is anarchistáknak, Voltaire követőinek nevezte. A párizsi béke értelmében ún. ad-hoc bizottságok, ill. gyűlések kezdték el működésüket azzal a céllal, hogy létrehozzák a fejedelemségek politikai intézményeit. Mindez lehetőséget adott az unió előkészítésére. A nagyhatalmak 1858. évi újabb párizsi konferenciájukon az ad-hoc gyűlések működését figyelembe véve azt az egyesülés felé mutató határozatot hozták, hogy a két ország „Moldva és Havaselve egyesült fejedelemség" név alatt egy államot i alkosson, de mindkettőnek külön fejedelme, kormánya és országgyűlése legyen. A fejedelemségekre egyaránt érvényes törvényeket — így szólt tovább a határozat — egy vegyesbizottság készítse elő. A legfelsőbb bíróság közös és a hadsereg szervezete azonos legyen. Ateljes egyesülésre azután 1862-ben került sor, népmozgalmak nyomására, valamint annak az ügyes lépésnek következményeképpen, hogy a két fejedelemség már korábban (1859) egy uralkodót választott. Nem érthetünk tehát egyet azzal a felfogással, amely csupán a kedvező nemzetközi helyzettel, egy „szerencsesorozattal" magyarázza Románia megalakulását. A román fejedelemségek között egyre erősödő korábbi kapcsolatok, a belső fejlődés, valamint a népmozgalmak, a kedvező külpolitikai helyzettel együtt eredményezték az egyesülést, az új állam megalaku-I lását. A krími háborúban elszenvedett orosz vereség korszakhatárt jelent a bolgár nemzeti-felszabadító küzdelemben. A bolgárok, akik néhány kisebb, elszigetelt fegyveres megmozduláson kívül (az 1835-ös Velcso-féle összeesküvés és Nis-környéki parasztmozgalom, az 1841. évi nisi felkelés, majd bolgár emigránsok betörésikíséreletei 184lés 1843-banHavasalföldről, álomi felkelés 1850-ben) elsősorban az orosz—török háborúkban vettek részt és nyelvi-kulturális harcot vívtak, valamint a görög elnyomással szemben az önálló bolgár egyház megteremtéséért folytattak küzdelmet, rádöbbentek arra, hogy saját belső erőiket jobban meg kell szervezni, és mindenekelőtt azokra kell támaszkodniok. Ezt a felismerést a belső fejlődés, valamint az emigráció fokozódó tevékenysége is erősítette. A krími háború után Georgi Rakovszki még úgy akarta a hazai bolgár felkelést kirobbantani, hogy Szerbiában és Romániában toborzott csapatokkal kísérletezett. A 60-as években, ugyancsak az emigrációban alakultak bolgár felszabadító bizottságok. Fordulatot jelentett az 1870-ben létrejött Bolgár Forradalmi Központi Bizottság, amely már differenciált mozgalomról tanúskodott, jeléül a fejlődő viszonyoknak. A demokratikus irányzatot VaszilLevszki, 5*
