Századok – 1967

Tanulmányok - Arató Endre: A külpolitika hatása a balkáni népek nemzeti-felszabadító mozgalmára a XIX. században 505

518 ARATÓ ENDRE A szerbiai helyzet némiképpen hasonló volt. A kormány ingadozott. Hozzájárult ehhez Ausztria magatartása, amely hajóhadának egy részét az Al-Dünára küldte, valamint a szerb határon csapatösszevonásokat hajtott végre, hogy így akadályozza meg az orosz és szíerb haderő esetleges egyesülését. A porta Anglia rábeszélésére egy fermánt is kiadott, amelyben megerősítette a szerbek korábbi jogait. Másrészt ez volt a Szerbiának autonómiát biztosító 1828—1829. évi orosz—török háború után az első török-ellenes küzdelem, s a szerb közvéleményben érthetően túlsúlyban volt a cári Oroszország iránti szimpátia, amit a 40-es években uralomra került orosz-ellenes orientáció sem tudott ellensúlyozni. E nyomás ellenére azonban a szigorú semlegesség politikája érvényesült, de mégis hatott a közvélemény is: szerb önkéntesek vettek részt a krími háborúban a cári Oroszország oldalán. Ezeknek a szerb katonáknak a szándéka nem a cári Oroszország hódító politikájának támogatása, hanem a szerb függetlenség és egység kiharcolása volt. A párizsi béke súlyos következményekkel járt a cári Oroszországra: területveszteségeken kívül visszavonták azt a jogát, hogy hajóhadat tartson a Fekete-tengeren és a tenger mellett haditengerészeti arzenáljai legyenek. Szerbiát, Moldvát és Havasalföldet pedig a szultán főhatalma és a szerződést aláíró birodalmak közös védnöksége alá helyezték. Ezzei a cári Oroszország elvesztette az egyes korábbi konvenciókban biztosított, ill. a valóságban gyakorolt protektori hatalmát e fejedelemségek fölött. A törökországi pravoszlávok védelme is a nagyhatalmak kollektív hatáskörébe ment át. Külön pont szólt még a román fejedelemségekről és a bolgárok átköltözési lehetőségéről. Havasalföld és Moldva — mondották ki a párizsi békeszerződésben — „ugyanazokkal a kedvezményekkel és kiváltságokkal fognak rendelkezni, mint most. A kezes hatalmak közül egyik sem gyakorol kizárólagos védnökséget felettük. Semmiféle külön jog alapján nem engedhető meg a belügyeikbe való beavatkozás." Dél-Besszarábiát pedig elvették a cári Oroszországtól és Moldvához csatolták, s területéről engedélyezték a bolgárok elköltözését. "A krími háborúban elért győzelem természetesen biztosította Anglia és Franciaország fokozódó gazdasági behatolását az ottomán birodalomba. A nyugati hatalmak befolyására sor került a tanzimat második időszakára, amelyet az 1856. évi hatti humájun vezetett be. A cél a birodalom fenntartásán kívül a nyugat-európai behatolás, a keresztény kereskedőpolgárság helyzetének megkönnyítése volt. A szokásos pontokon kívül (a teljes vallásszabadság biztosítása és az adók enyhítése) a rendelet kilátásba helyezte, hogy mindenki — nemzeti és vallási hovatartozástól függetlenül — hivatalt vállalhat, szervezhetnek iskolákat, bevezetik a vegyes bíróságok felállításával a mohamedánok és keresztények közötti egyenjogúságot az igazságszolgáltatásban, biztosítják keresztények részvételét a legfelsőbb igazságügyi tanácsban. Engedélyezték a külföldieknek az ingatlan- és földszerzést, ígéretet tettek bankok létesítésére, utak és csatornák építésére, a kereskedelem fejlesztésére. Bár a tanzimat ezen intézkedéseinek többsége sem ment át az életbe, mégis megfigyelhető a tőkés viszonyok lassú fejlődése, de hogy ez milyen keserves volt, azt mutatja, hogy a polgári-nemzeti fejlődésért harcoló ifjú törökök 60-as években kibontakozó mozgalmát is a porta elfojtotta. A két tanzimat, az 1839-es és az 1856-os tartalmukat tekintve több hasonlóságot mutat. Keletkezésük és céljuk azonban alapvetően eltért egymástól: míg az 1839-es reformintézkedéseket a török Uralkodó réteg legmeszszebb látó képviselői önszántukból indították el, nem utolsó sorban azért,