Századok – 1967
Tanulmányok - Arató Endre: A külpolitika hatása a balkáni népek nemzeti-felszabadító mozgalmára a XIX. században 505
A KÜLPOLITIKA HATÁSA A BALKÁNI NÉPEK FELSZABADÍTÓ MOZGALMÁRA 517 kiemelése, előtérbe állítása a bonyolult események leegyszerűsítését jelenti, i A szóbanforgó összefüggést a szerb, görög és román példán kívül (az utóbbi nem i annyira a felkelés, hanem korábbi autonómiája miatt került a különböző szerződésekbe) éppen azok a népek bizonyítják, amelyek fegyveres megmozdulás, ill. korábbi autonómia híján még nem kaptak támogatást (Bosznia-hercegovinai szlávok, macedónok, albánok). Nem feledkezhetünk meg végül arról, hogy a nagyhatalmak a diplomáciai, katonai segítséget felhasználták befolyásuk növelésére. Ezt nem egyszer maguk a konvenciók tartalmazták, de sor került erre szerződés nélkül is. A szerb fejedelemségben kezdetben orosz befolyás érvényesült, bár itt nem a cári hatóságok szervezték meg az államot, mint a román fejedelemségekben vagy később Bulgáriában. A szerbek ugyanis még az első felkelés időszakában létrehozták a legfontosabb állami szerveket (skupstina, Szerb Kormányzó Tanács). Görögországban angol, orosz és francia orientációjú pártok álltak egymással szemben, s közülük jelentős befolyása az angolnak volt. A század második fele függetlenségi harcaiban továbbra is megfigyelhető a nagyhatalmak külpolitikájának és a balkáni népek jelentős megmozdulásainak kölcsönhatása. Persze más népek is a történelem színpadára lépnek és a kis Szerbia, valamint Görögország a majd egyesülő román fejedelemségekkel és a gyorsan felzárkózó Bulgáriával nemcsak olyan erőkké növekednek, amelyek előremutató harcot vívnak nemzet-testvéreik török alóli felszabadulásáért, hanem harcba szállnak hódító célokért is. . A cárizmusnak az 1848—49. évi forradalmak leverésében betöltött szerepe, az európai reakció győzelme megnövelte nemzetközi befolyását. I. Miklós ezt arra akarta felhasználni, hogy visszahódítsa törökországi pozícióit. Az egyre nagyobb válságba kerülő jobbágyrendszer s a növekvő belső ellentétek miatt is szüksége volt a cári Oroszországnak győzelemre, s ezért hódító törekvéseit az „oszmán birodalom pravoszláv alattvalóinak pártfogója" tetszetős szerepe mögé rejtette. I. Miklós és diplomatái azonban elszámították magukat, mint feudális politikusok nem ismerték fel, hogy a kapitalista Anglia és Franciaország lázas hajszát folytat a külső piacokért és megnövekedtek igényeik az ottomán birodalom leigázására. Kihasználták a vallási ellentéteket, és Oroszország elnyomott mohamedán lakosságát az iszlám védelmezésének ürügyén a cárizmus elleni harcra ösztönözték. I. Miklós számított Ausztria támogatására is, amelyet megmentett a magyar szabadságharc leverésével. Az osztrák birodalom azonban „csodálatba ejtette a világot hálátlanságával" és semleges maradt, ugyanakkor, amikor Anglia és Franciaország 1853-ban harcba lépett a török oldalán. Ez volt a krími háború, amelyben a feudális cári Oroszország három évvel később súlyos vereséget szenvedett a kapitalista Angliától és Franciaországtól. Mielőtt a háborút lezáró párizsi béke vizsgálatára térnénk, érdemes számbavennünk, milyen álláspontot képviseltek a krími háború idején az új balkáni államok: Görögország és Szerbia. A háború idején a görög—angol viszony kiéleződött, miután a görögök szimpátiája a törökök ellen harcoló cári Oroszország oldalán volt. Görög guerilla-csapatok hatoltak be az oszmán birodalomhoz tartozó Thesszália és Epirusz tartományokba. Nagy-Britannia és Franciaország e lépés ellensúlyozására elfoglalták Pireuszt és azt három évig megszállva tartották. A görög csapatok tehát visszavonultak és a kormány kénytelen volt feladni területi követeléseit. 5 Századok 1967/3—4
