Századok – 1967
Tanulmányok - Arató Endre: A külpolitika hatása a balkáni népek nemzeti-felszabadító mozgalmára a XIX. században 505
516 ARATÓ ENDRE maradtak (belgrádi pasalik, Peloponneszosz, Nyugat-Görögország, Havaselve). Mindehhez járult, hogy a balkáni népek közötti összefogásnak igen nagyok voltak az akadályai. A vallási különbségek mellett az új, kapitalista alapokon kibontakozó görög—román, görög—szerb és görög—bolgár ellentétekről kell említést tennünk. A Balkán nemzetiségi és vallási tarkasága tehát nagy lehetőséget nyújtott az oszmánnak e népek szembefordítására. Ugyanakkor azonban nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy mindenekelőtt a görög felkelésben, ha következetlenül is, de megvalósult bizonyos együttműködés a balkáni népek között. Nélkülözhetetlen volt tehát valamelyik nagyhatalom támogatása, s szerencsés külpolitikai körülménynek mondható, hogy a cári Oroszország érdekei gyakran egybeestek a balkáni népek felszabadító törekvéseivel. Ezt az orosz—szerb fegyverbarátság, a bukaresti béke, az akkermani konvenció, a drinápolyi békeszerződés, valamint a szerb egységtörekvés támogatása mutatja. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy Oroszország külpolitikai súlya, jelentősége, miután nagy szerepet játszott Napóleon leverésében, 1815 után átmenetileg megnőtt, s ez a presztízs is kedvezett a balkáni népek felszabadulásának. Ugyanakkor jól tudjuk azt is, hogy a cári külpolitika, önálló hódító céljait követve, többször keresztezte a felszabadulásukért harcoló nemzetek kívánságait. Jól mutatják ezt a szerb felkelés egyes eseményei és méginkább a 30-as és 40-es évek szerződései, törökországi politikája, együttes fellépése Törökországgal 1848-ban Havaselvén, majd a Balta-limani megállapodás. Persze Oroszország haladó körei a balkáni népek következetes támogatásának álláspontját képviselték. Nem kevésbé ismeretes előttünk az is, hogy a cári Oroszország despotikus rendszerű ország, a Szent Szövetség egyik kezdeményezője és legfőbb támogatója volt, a forradalmak ádáz ellensége. Ez a magatartás jutott kifejezésre a görög felkelés első szakaszának az idején is. A nagyhatalmak, s mindenekelőtt Anglia és Oroszország vetélkedése és befolyása is ezt a kettősséget mutatja. 1827-től kezdve a külpolitikai viszonyok kedveztek Görögországnak, de ugyanakkor főként Angliának az a politikája, amely az oszmán birodalom fenntartására irányult, szorította szűk határok közé ezt az országot. A nagj'hatalmak egymásnak ellentmondó érdekei és harcai kapcsán nem feledkezhetünk meg arról, hogy míg a cári Oroszország feudális, addig a nyugati hatalmak már kapitalista országok voltak. Ezzel is magyarázható, hogy a cári birodalomnak, amely nem utolsósorban ezért is gyengébb volt, többször engednie kellett Nagybritannia és Franciaország nyomásának. Sajátos ellentmondás jutott kifejezésre abban, hogy általában a kapitalista hatalmak, szemben a feudális cári Oroszországgal, nem, vagy alig támogatták a már polgári alapokon kibontakozó nemzeti mozgalmakat. A görög felkelés példája pedig azt mutatja, hogy míg a népi tömegek a cári Oroszországra tekintettek (perszesegítséget nem kaptak), a jobboldal (Mavrokordatosz vezetésével) a nyugati nagyhatalmak felé orientálódott és mindenekelőtt Nagy-Britannia fellépése nyomán, tehát a külső erők hatására, a jobbszárny kerekedett felül. Az elmondottak választ adnak arra a sokhelyt felbukkanó felfogásra, amely a külpolitika jelentőségét a Balkánon eltúlozza, s az események alakulásában kizárólagossá teszi. Pedig nem lehet vitás előttünk, hogy a balkáni népek fegyveres felkeléssel szerezték meg a maguk számára a nagyhatalmak figyelmét, azt, hogy számolni kellett velük. E két jelenség: külpolitika és fegyveres harc szorosan egybekapcsolódik, kölcsönhatásban áll egymással. Az egyik
