Századok – 1967

Tanulmányok - Arató Endre: A külpolitika hatása a balkáni népek nemzeti-felszabadító mozgalmára a XIX. században 505

508 ARATÓ ENDRE Az orosz hadsereg aldunai sikerei megnövelték a szerbek erkölcsi erejét, valamint az orosz és szerb csapatok egyesülése 1807-ben fényes győzelmeket eredményezett. Nem lehet feladatunk, hogy figyelemmel kísérjük a hadműveleteket, az orosz csapatok és a szerb felkelők együttműködését, viszonyát. Elegendő lesz megjegyeznünk, hogy a török főerő a Nis melletti Cegarnál 1809-ben a szerb csapatokat megverte. A közben meginduló orosz támadás következtében azonban a töröknek nem maradt elég ideje ahhoz, hogy kihasználja a cegari győzelmet, hisz hadainak zömét harcba kellett vetnie az oroszok ellen. Ilyen körülmények között az 1810-es esztendő első fele orosz—szerb győzelmet hozott, s Szerbiát ismét megtisztították a törököktől. Az együttműködés az orosz—török háború folyamán azonban nem ment mindig ilyen simán. A cári Oroszország ugyanis a maga külpolitikai és stratégiai érdekeinek rendelte alá a szerb felkelés támogatását, az orosz és szerb érdekek tehát az alapvető egyezés mellett különböztek is egymástól. Hiba volt az is, hogy a cár szerbiai megbízottjává Rodofinikint, az orosz szolgálatban álló görög politikust nevezte ki, aki a szerbek által gyűlölt görög főpapokkal is felvette a kapcsolatot. így fordulhatott elő, hogy a szerb felkelők többször kérték Ausztria segítségét, s felvetődött a Napóleonhoz való fordulás gondolata is, amikor a cári Oroszország a tilsiti béke következményeképpen 1807-ben a portával is fegyverszünetet kötött, s így a szerb felkelés támogatása háttérbe szorult. Az újólag felmerülő osztrák orientáció annál is inkább érthető volt, mert a szerbek törökellenes harcaikban a XVIII. században jórészt Ausztriára támaszkodtak, s csak az 1787—1792-es osztrák—török háború folyamán, amikor Ausztria magára hagyta őket, pártoltak át a cári Oroszországhoz: a század elején, a fegyveres harc kitörése után több segítségkérő követséget küldtek Pétervárra. Az említett ingadozások után azonban végül is az orosz orientáció győzedelmeskedett, s ezt azért sem tekinthetjük véletlennek, mert a szerbek felismerték: a legnagyobb segítséget Oroszországtól kaphatják, ez a hatalom viselte a legtöbb háborút a szerbeket rabságban tartó ottomán birodalom ellen. A nemzetközi helyzet azonban kedvezőtlenül alakult a szerb felkelés számára. Oroszország és Franciaország között a viszony egyre feszültebbé vált. A cári Oroszország sietett tehát befejezni a törökökkel folytatott háborút, mert számított Napóleon támadására. így került sor azután a bukaresti béke megkötésére 1812-ben. E békeszerződés tartalmazott bizonyos engedményeket a szerbek számára, de azok távolról sem elégítették ki őket. (1. Általános és teljes kegyelem számukra. 2. A törökök visszatérnek a szerbiai városokba, de nem veszélyeztetik a szerbek nemzeti biztonságát. 3. A szerbek önkormányzatot kapnak, de kötelesek mérsékelt adót fizetni.) Ugyanakkor az adott külpolitikai viszonyok között, Napóleon oroszországi hadjárata idején, amikor az orosz csapatok elvonultak az Al-Dunáról, a porta nem hajtotta végre a bukaresti béke szerbekre vonatkozó pontjait. Majd a török csapatok megtörve a magukra maradt szerbek bátor küzdelmét, fokozatosan elfoglalták a felkelők kezén levő területeket, és ezzel a szerbek első jelentős fegyveres megmozdulása 1813 őszére befejeződött. A vereséget követő török kegyetlenkedések miatt csak elszigetelt fegyveres megmozdulásra kerülhetett sor, majd az 1815. évi második felkelés sikeres csatája után a szerbek követséget küldtek Konstantinápolyba, a portával kötendő megállapodás céljává. Ugyanekkor Oroszország is interveniált a fel-