Századok – 1967

Történeti irodalom - Vaszilev; V. ld. Hadzsinikolov; V. 300

TÖRTÉNETI IRODALOM 301 nyességét, illetőleg kudarcát (171. 1.). A szerzők ugyanitt utalnak egy további módosító körülményre : a széles (siroki) szocialisták, vagyis a reformista irányzat gyakorta megopponálta a sztrájkokat, s nem nyújtott ezeknél segítséget. A Balkán-háborúk idején a munkásmozgalom általában visszaesett, részint az ostromállapot, cenzúra, részint az aktivisták behívása, frontraküldése miatt. Mindemellett a háború idején tapasztalható, olykor fokozott kizsákmányolás miatt még ösztönösen is kirobbantak sztrájkok, amelyek a háború nyomán általános forrongásba, a mozgalom fellendülésébe torkollottak. Míg azonban 1912 — 13-ban gyakoribbak voltak a védekező sztrájkok, 1914-ben már követelő, támadó megmozdulásokicai találkozunk, többször eredménnyel zárulnak a leállások, s kikónyszerítenek — s ez ismét új mozzanat — kollektív szerződéseket is. (Az 1914. évi sztrájkoknál jellemző egyúttal nagy kiterjedésük, a résztvevők nagy száma, továbbá az a körülmény, hogy a nagyüzemek munkásai, illetőleg a közüzemi dolgozók is harcba indultak.) Az első világháború kezdeti hónapjai — a nemzetközi tapasztalatoknak megfelelően — itt is apályra vezettek. A mélypontra 1916-ban jutott el a munkásság, de még 1917-ben, mikor az erjedés már megkezdődött, sem bontakozott ki nagyobbméretű sztrájkhullám (részint mert sok üzem leállt, illetőleg csökkentett kapacitással dolgozott, részint mert a katonai parancsnokságok szorgalmaztak bizonyos szociálpolitikai intézkedéseket). A háború végével, 1918 végén, 1919 elején viszont valóságos forradalmi árként követték egymást a sztrájkok a munkabéremelésért, a 8 órás munkanapért, egészségügyi, társadalombiztosítási stb. reformok meghozataláért — amelyek ekkor már gyakorta, s összességükben mindenképp politikai jelleget kaptak. A III.,nagyobb fejezet a forradalmi válság (1918—1924) időszakában vizsgálja a sztrájkmozgalmat. Először ezúttal is az általános politikai helyzetről nyêriink tájékoztatót, majd részletesen olvashatunk az egyes megmzdulásokról. A korszak jellegét jól tükrözi egy adat: 1919-ben 135 sztrájk zajlott le, s ebből 108 támadó jellegű volt. E sztrájkokban 76 ezer ember vett részt. A szerzők külön fejezetet szenteltek a nagy hatást kiváltó 1919 — 1920. évi általános vasutassztrájknak, bemutatván ennek politikai összefüggéseit is (csak egyet említve, ekkor Jankó Szakaszov, a reformista szociáldemokraták vezetője volt miniszter). 1920—21-ben azonban már Bulgáriában is beköszöntött a sztrájkmozgalmak apálya, amit 1922 — 23-ban követett újabb fellendülés. Ezeket az akciókat azután az 1923. évi felkelést követő fasiszta terror fejezte be. A IV. fejezet 1925 —1934 között taglalja a szakszervezeti és sztrájkmozgalmat. Ehelyütt képet nyerhetünk az új legális munkáspárt megteremtésének, továbbá a szakszervezetek felélénkülésének következményeiről, miközben a szerzők jelzik, hogy a sztrájkmozgalom maga csak 1929-től lendült fel ismét. Kiviláglik, hogy 1930-ban és 1931 első íelében inkább védekező sztrájkokat vívtak a munkások, de hovatovább ezek lendü-I létüknél s a szervező munka folytán politikai szint kaptak, a rendszer politikai pilléreit is megtámadták. Mindez a politikai terror fokozódására vezetett, s a mozgalmat súlyosan érintette a pártban jelentkező szektás szemlélet. A kommunista párt 1932. évi szófiai választási sikereit követően ugyanis a pártvezetésben 1933-ban olyan következtetéseket vontak le, hogy ,,a döntő küzdelmek időszaka" érkezett el, amelyet ,,a proletárdiktatúráért" kell lefolytatni (396 — 397. 1.). A sztrájkokat a pártmunkások e téves értékelés következtében minden esetben a politikai végkifejlés irányába igyekeztek terelni, s a közvetlen munkáskövetélóseket nem karolták megfelelően fel. Ennek következtében repedések keletkeztek a munkások, a pártzöm és a pártvezetőség között, a szakszervezeti mozgalom átmenetileg visszaesett, s 1934-ben következett be ú jabb fellendülés. Ehelyütt a munka nagy figyelmet szentel a helyi körülményeknek, a burzsoázia követeléseinek, amelyekre sokszor mintegy válaszként robbantak ki védekező sztrájkok. Mindennek következtében az osztályellentétek — hangsúlyozza a munka — még inkább kiéleződtek, s a szerzők megállapítása szerint kedvező feltótelek alakultak ki a tömegmozgalom számára, csak ezt egyfelől az uralkodó osztályok, a kormány terrorja, másfelől a párt által még le nem küzdött szektás hibák fékezték le, s hiúsították meg. A könyv V. s egyben utolsó fejezete az 1934 — 1944-es időszakot öleli fel. Ehelyütt képet alkothatunk, hogy az 1934. május 19-iki fasiszta diktatúrát megteremtő államcsíny miként hatott vissza a szakszervezetek s még szélesebben a munkások helyzetére. Kiviláglik, hogy ekkor nemcsak a kommunistákat, hanem a szakszervezeteket, sőt a reformista szociáldemokratákat is ki kívánták szorítani a bolgár politikai-társadalmi életből. A szándékok mellett megtalálhatjuk a vonatkozó intézkedéseket, az állami szakszervezetek felállításának kísérleteit, a rendeleteket, amelyek az állami alkalmazottakra vonatkoznak — mindazt, ami a „totális fasizmus" megteremtésének bolgár (de nemcsak bolgár) előrehaladását kísérte. A munka ezután is nagy tényanyag alapján vizsgálja a sztrájkok mozgásában bekövetkező apály-dagály szakaszokat, mindezt összefüggésbe hozza a belpolitikai