Századok – 1967
Történeti irodalom - Allianz Hitler–Horthy–Mussolini (Ism. Tilkovszky Loránt) 283
285 TÖRTÉNETI IRODALOM egyik a Csehszlovákiában, Romániában, Jugoszláviában élő német és magyar kisebbség együttműködésének problematikája; a másik a magyarországi német kisebbség kezelésébe való német birodalmi beavatkozás kérdése. (A kötetben ez időszakból közölt dokumentumok jelzik e kérdések korabeli jelentőségét.) A második fejezet beszámol a kisebbségi együttműködés Csehszlovákia bomlaszt,ása érdekében történt megvalósulásáról, de a magyarországi német kisebbség kérdését ez a fejezet sem veti fel, ezzel majd csak a negyedik fejezetben találkozunk, ahol a második bécsi döntéssel kapcsolatban anélkül esik szó a Volksbund monopolhelyzetbe jutásáról, hogy annak legalább 1938 őszi megalakulásáról korábban említés történt volna. (Itt kell megjegyeznünk, hogy a Volksbund nem párt volt; különleges helyzetét tehát nem a magyarországi pártokhoz való viszonyítás által kell megjelölni, hanem „népcsoportjogi" autonómiájában és a német „anyaországhoz" való viszonyában.) A harmadik fejezet igen színvonalasan tárgyalja a második világháború kitörésének időszaka magyar külpolitikáját, amelyet a Lengyelország elleni agresszióban való részvétel előli elzárkózás, de ugyanakkor a Romániával szembeni agresszióra való felkészülés jellemez; a negyedik fejezet számol be az erdélyi részleges területi revízió kierőszakolásáról, ennek súlyos bel- ós külpolitikai kihatásairól: a politika erőteljes jobbratolódásáról és a háromhatalmi egyezményhez történt csatlakozásról. Jugoszlávia, majd a Szovjetunió elleni támadásban való részvétel már a következő, ötödik fejezet tárgya; itt domborodik ki legpregnánsabban a magyar külpolitikának — a németekkel szembeni fenntartásai ellenére — német járszalagra kerülése, amelyben a területi revízióra törekvés fel nem adása, valamint a bécsi döntések által elvesztett területeket visszaszerezni kívánó szlovákokkal, románokkal a németek támogatásának elnyeréséért megindult versengés oly nagy szerepet játszott. A második világháborúnak a tengelyhatalmak és csatlósaik számára egyre kedvezőtlenebbé váló menete, beleértve a magyar haderő szörnyű pusztulását a Donnál, nem maradt hatás nélkül a magyar külpolitikára, amelynek a Kállay-kormány időszakában a végzetes szöveteég lazítására és az angolszász hatalmakkal való kiegyezésre irányuló kísérleteiről a tanulmány hatodik fejezete szól. 1944 tavaszán azonban, az olaszországi események megismétlődését megelőzendő, a németek megszállják Magyarországot, s mint az erről szóló hetedik fejezet elmondja, újabb magyar csapatok indulnak az egyre közelebbi szovjet frontra, s megkezdődik a magyarországi zsidóság tömeges deport álása. A megszállás ellenére helyén maradt Horthy erélytelenül próbálja 1944 októberében az előzetes moszkvai fegyverszüneti tárgyalások alapján a háborúból való kilépést proklamálni: a németek Szálasit, a szélsőjobboldali nyilas mozgalom vezérét ültetik helyébe, aki a németek mellett a végsőkig való kitartással hadszíntérré változtatja az egész országot. A tanulmány nagy érdeme, hogy igyekezvén a magyar külpolitikát ugyanezen időszak belpolitikájával érintkezésben tárgyalni, újra és újra rámutat azokra a belső erőkre, amelyek szembenálltak e politikával, és a magyarországi elnyomó rendszer teremtette rendkívül súlyos körülmények között is harcoltak ellene. Kár, hogy e harc bemutatása meglehetősen hézagos, még vezetőereje, a kommunista párt szerepét illetően is. (Újbóli megalakításáról a hetedik fejezetben anélkül történik említés, hogy Béke-párt néven folytatott harcáról korábban egyáltalán szó esett volna.) De a szociáldemokrata párt és a kisgazdapárt szerepe, a Bajcsy-Zsilinszky-féle híres parlamenti felszólalások és memorandumok is említést érdemeltek volna. Nem felesleges ugyanis a külföldi olvasót figyelmessé tenni arra, hogy volt egy „másik Magyarország" is, nemcsak az a Horthy-Magyarország, amely Hitlerrel és Mussolini vei állt „allianz"-ban. A bevezető tanulmány módot adott arra, hogy utalásaival felhívja a figyelmet a felhasznált külföldi szakirodalom mellett a mai magyar történetírás vonatkozó munkáira. Ez a figyelemfelhívás azonban igen rapszodikus: sok hasznos utalása mellett is hiányolható, hogy nem hivatkozik például Zsigmond László idevágó tanulmányaira, Ránki György „Emlékiratok és valóság" című könyvére (1904), amely az emigráns magyar emlékírók ferdítéseit szembesíti a történelmi tényekkel; Kis Aladár „Magyarország külpolitikája a második világháború előestéjén" című könyévre (1963), Karsai Elek dokumentumköteteire és tanulmányaira, Pintér István munkásságára. S az sem lett volna szerénytelenség, ha Kerekes Lajos mellett a szerzői kollektíva másik két tagja könyvére illetve tanulmányaira is hivatkozás történik. A dokumentum-résszel kapcsolatban rendkívül hiányát érezzük valamiféle szerkesztői tájékoztatónak, amely elmondaná, hogy milyen természetű forrásanyagokból és milyen elvek alapján történt a válogatás, s hogy a forrásközlésben milyen eljárást követtek. Az olvasó joggal lehet igényesebb ezekben a kérdésekben, mintsem hogy beérje a könyv borítólapja belső oldalán közöltekkel, amelyek ráadásul némely tekintetben pontatlanok és félrevezetőek.
