Századok – 1967

Történeti irodalom - Allianz Hitler–Horthy–Mussolini (Ism. Tilkovszky Loránt) 283

284 TÖRTÉNETI IRODALOM jelentetése fűződik. (1962: I. és IV. kötet, 1965: II. kötet.) Munkásságuk szép értékelése a „Magyarország és a második világháború" című kötetük 1962. évi Szovjetunióbeli kiadása. A jelzett időszak magyar külpolitikájára vonatkozóan feltárt és feldolgozott anyag nemzetközi megismertetése szempontjából további lényeges lépést jelent ez a kötet, amely az Acta Ilistoricában német és francia, a The New Hungarian Quarterly-ben angol nyelven megjelent kisebb forráskiadásoktól és tanulmányoktól, valamint a „Diplomáciai iratok. . ." köteteiben a közölt akták tartalmáról tájékoztató németnyelvű kivonatoktól, s a Szinai Miklós—Szűcs László szerkesztésében 1962-ben megjelent „Horthy Miklós titkos iratai" angolnyelvű kiadásában is szereplő több igen fontos külpolitikai vonatkozású irattól eltekintve, elsőnek ad nyugati nyelven összefoglaló áttekintést az 1933 —1944 közti magyar külpolitikáról és először teszi lehetővé ez időszak egészét felölelő válogatott dokumentumanyag teljes szövegében való tanulmányozását. A 90 oldal terjedelmű bevezető tanulmány mindenekelőtt megpróbálja röviden jellemezni a magyarországi ellenforradalmi rendszert; megvilágítani viszonyát az olasz és a német fasizmushoz. E feltétlenül szükséges jellemzés értékét csak némileg érinti, ha az olvasónak maradnak még egyik-másik vonatkozásban igényei, problémái. Az 1933 — 44 közti magyar külpolitika kérdéseire közelebbről rátérve, az első fejezetben méltán kap hangsúlyt az Anschluss-kérdéssel kapcsolatos magyar külpolitikai állásfoglalás sokoldalú elemzése során a magyar fasizmusnak az osztrák fásizmus erősítéséhez nyújtott ösztönzése, támogat ása, amely azonban — természetesen elove kudarcra ítélve — nyilvánvalóan a náci fasizmus ausztriai térhódítása akadályozását célzó Anschlussellenes attitűd volt; ugyanígy a magyar külpolitikának az osztrák—csehszlovák közeledés elleni lépései is anélkül járultak hozzá objektive Ausztria pozíciójának gyengüléséhez, hogy érdekei az Anschlusshoz fűződtek volna. E tekintetben nem téveszthet meg sem az a körülmény, hogy Horthy ós mások megnyilatkozásai — különösen az Anschluss-szal szembeni olasz ellenzés határozottsága tűnőben voltának hatása alatt — távoli perspektívában nem utasították el mereven az Anschluss gondolatát, sem azután a már bekövetkezett Anschluss-ra belenyugvással reagáló és az. alapfontosságúnak tartott németbarátság jegyében fogant formális megnyilatkozások. A magyar külpolitikának az Anschluss-kérdésben elfoglalt álláspontjába Ausztria birtokállományát érintő revíziós törekvések nem játszottak bele, ezt a tanulmány sem állítja kifejezetten. A közvetlenül az Anschluss után a német birodalomhoz benyújtott és a tanulmány által „félhivatalosnak" minősített igények bizonyos burgenlandi területekre a szélsőjobboldali politika magánakciói voltak, amelyek egy Hitlertől kieszközölhetőnek vélt revíziós sikerrel belpolitikai feltörésüket szerették volna megalapozni. A kormány egy percig sem ringatta magát olyan álmokban, hogy döntő többségben németlakta területeket bekebelezhet egy olyan szituációban, amikor a német politika ismeretében ( Magyarország németek által sűrűn lakott nyugati határterületeiért is aggódnia kellett. Mint a második fejezet előadásából kitűnik, a magyar revíziós törekvések ekkor 1 döntően Csehszlovákiára koncentrálódtak; ez vezet az ellene 1938 tavaszán kibontakozó német agresszióban való részvétel problematikájához. A nyugati hatalmak várható magatartása Csehszlovákia elleni fegyveres támadás esetén, és a kisantant-szövetsógesek semlegesítése lehetőségének mérlegelése a magyar külpolitika legfőbb gondja volt e vonatkozásban; habozása a döntő nillanatban hozzájárult althoz, hogy Csehszlovákia célul tűzött fegyveres teljes likvidálása helyett Németország egyelőre kénytelen volt a müncheni tárgyalások hozta részleges eredménnyel beérni. Minthogy a nyugati hatalmak az etnográfiai elv érvényesítéseként leplezték az agresszornak tett engedményt., a Csehszlovákiával szembeni magyar területi igények is csak etnográfiai alapon, tehát részlegesen érvényesülhettek. A náci Németország viszont nem utolsósorban azzal leplezte Csehszlovákia teljes likvidálására tovább táplált terveit, hogy ragaszkodni látszott az etnográfiai elvhez, s egyelőre a legerélyesebben erre szorította a további északi területi igényeit történelmi és gazdaságföldrajzi érvek alapján érvényesíteni próbáló Magyarországot. 1939 márciusában Csehszlovákia likvidációja során a magyar kormány csak Kárpátukrajna birtokbavételére kapott a németektől szabadkezet, Szlovákia német befolyás alatti bábállammá alakult. Ezek a fejlemények világosabban áttekinthetők volnának, ha a tanulmány nagyobb figyelmet szentelt volna a szlovák és kárpátukrán területen 1938 őszén Csehszlovákia keretében megalakult autonóm kormányzatoknak és a német birodalom velük kapcsolatos politikájának. A tanulmányban szó esik arról, hogy a Kárpátukrajnát birtokba vevő magyar csapatok egyes egységei szlovák területre is behatoltak, de tévesen jegyzi rúeg, hogy ezeket a német Wehrmacht késztette megállásra. Már az első fejezetben tárgyalt időszakkal kapcsolatban foglalkozni kellett volna a magyar—német kapcsolatok alakulását igen lényegesen befolyásoló két kérdéssel: az