Századok – 1967
Történeti irodalom - Sashegyi Oszkár: Az abszolutizmuskori levéltár (Ism. Szabad György) 276
276 TÖRTÉNETI IRODALOM SASHEGrYI OSZKÁR: AZ ABSZOLUTIZMUSKORI LEVÉLTÁR (A Magyar Országos Levéltár kiadványai I. Levéltári leltárak 4. Budapest, Akadémiai Kiadó. 1965. 522 1.) A hazai tudománytörténet eljövendő kutatója történetírásunk fejlődését vizsgálva minden bizonnyal nagyobb jelentőséget tulajdonít majd a levéltárosok és kézirattárosok szerepének az előrehaladásban, mint aminek felismeréséről a kortárs szakmai közvélemény tanúságot tesz, — szögeztük le közel egy évtizede. (Századok, 1957. 870. 1.) Alighanem érvényes — lényegót tekintve — ez a megállapítás mindmáig. Gyarapodott ugyan tevékenységük fontosságának elismerése, de az érdemi foglalkozás produkciójuk ' értékelésével már korántsem olyan mórtékben, mint amennyire hasznosítja munkájuk eredményeit a múlt valóságának feltárásában a legmesszebbre és legmélyebbre éppen általuk jutó történetkutatás. A levéltári leltárak mind tekintélyesebb sorozatának kiemelkedő jelentőségű új darabja Sashegyi Oszkár „Az abszolutizmuskori levéltár" című kötete, amely a Magyar Országos Levéltár egyik nagyfontosságú irategyüttesében nyújt eligazítást. Tájékoztató feladatának ellátásával egyidejűleg képet ad arról a magasszínvonalú belső munkáról is, amely a tárgyalt forrásanyag mai, e leltár lapjain tükröződő feszes és logikus rendjót kialakította. Mindehhez társul még Sashegyi Oszkárnak az a sok figyelmet érdemlő eredményt felmutató törekvése, hogy bevezető tanulmánya révén a kötet használóját megismertesse Magyarország abszolutizmuskori politikai kormányzatával és az egykorú kormányzati szervek irattermelésének rendszerével. Már az előszó világossá teszi,hogy a kötet csak a magyarországi abszolutizmuskori politikai hatóságok és az azoknak közvetlenül alárendelt szakhivatalok zöménekirathagyatékáról ad számot. Azaz — a tartalmilag némiképpen túlméretezett címadástól eltérően — nem terjeszkedik ki sem a más levéltárakban őrzött hatósági anyagra, sem az Országos Levéltár egykorú pénzügyigazgatási, ill. nem közhatósági eredetű állagaira. Hatalmas irat tömeg így is, amit számba vesz, több mint 17 ezer raktári egység (csomó, kötet, téka). Zöme az iratöröklés hagyományos rendjének megfelelően szállt hivatalról-hivatalra, mígnem az idő múlása az élő ügyiratokat holt aktákká változtatva a levéltárba juttatta, hosszú időn át keveset bolygatott raktárak mélyére. Az iratanyag egy részének ettől eltérő volt a sorsa. A birodalmi kormány 1850-es évekbeli belügyi, vallás- és közoktatásügyi, igazságügyi, kereskedelem-, ipar- és középítésügyi minisztériumai anyagának Magyarországot érintő aktáiból már az udvari kormányszékek visszaállítása nyomán, az 1860-as évek elején, majd a kiegyezést követően, végül az 1920-as években a bádeni levéltári egyezmény alapján adtak át bizonyos állagrészeket. A teljességre törekvő és a minisztériumok legfontosabb, elnökileg kezelt iratainak ismeretét igénylő kutató azonban éppen úgy a bécsi levéltárak használatára szorul továbbra is, mint az, aki a rendőrminisztérium kikülönített Széchenyi-aktáin és a pénzügyminisztérium néhány kisebb állagán kívül a birodalom központi kormányszerveinek más működési területeit kutatja, vagy kutatná. De nemcsak e kormányszervek iratanyagának a sorsa érdemel külön is figyelmet. Ellenkező irányú, az alárendelt szervektől az országos, illetve a birodalmi hatóságokhoz tartó iratáramlásra is sor került. 1860 végén — amint arról a szerző megemlékezik — a Bach-rendszer funkcionáriusait felváltó konzervatív kormányférfiak nem akarva, hogy a támogatóik egy részére komprcmittáló megyefőnöki és szolgabírói titkos iratok az önkormányzati szervek kezére jussanak, Budára hozatták, majd bezúzatták zömüket. Ennél is jelentősebb az a tény, hogy a fenti intézkedéseket némileg megelőzve az önkényuralom magyarországi központi hatóságainak politikailag szinte legfontosabb iratait Bécsbe vitették, és azck csak az 1920-as években — eredeti mennyiségük negyedére zsugorodva — kerültek vissza Magyarországra. E vonatkozásban a kötet előadása némi kiigazítást is érdemel. Míg előszava általánosságban szögezi le, hogy „az abszolutizmus korában az államigazgatás gyakori átszervezésével kapcsolatban a megszűnő hatóságok irataikat mindig az utódhatóságnak adták át" (6. 1.), addig a részletes tárgyalás már utal — ha nem is teljes pontossággal — az ellenesetre: „A kormányzóság megszüntetése után Benedek táborszernagy a rendőri osztály iratait összecsomagoltatta s felküldte Bécsbe, a rendőrminisztériumba." (200. 1.) Érdemes megemlíteni, hogy Ferenc József 1860. október 30-i személyes rendeletében intéíkedett úgy, hogy az Armee-Ccmmando ós az 1851 — 1856 között működött Militär- und Civil-Gouvernement Polizei Section jának, valamint az 1856 —1860 között,a General-Gouvernement kötelékében a rendőri funkciókat Präsidial Bureaura szépített néven ellátó osztálynak az iratanyagát' adják át a rendőrminisztériumnak. A császári rendelet keltének már