Századok – 1967

Történeti irodalom - Sashegyi Oszkár: Az abszolutizmuskori levéltár (Ism. Szabad György) 276

277 TÖRTÉNETI IRODALOM a harmadnapján a rendőrminisztérium egyik tanácsosát utaztatták Budára, ahol lázas munkával négy nap alatt kiemelték, és jegyzékbe foglalták a tekintélyes mennyiségű anyagot, amelynek csak töredéke jutott vissza Magyarországra két nemzedék múltán. Az egész ügylet két vonatkozásban érdemel figyelmet. Jelzi egyfelől, mennyire félt Bécs fellebbenteni a fátylat politikai-rendészeti tevékenységéről még az Októberi Diploma nyomán a magyar udvari kormányszékek élére állított konzervatívok előtt is, másfelől olyan szálat ad, amelynek a nyomán haladva talán felderíthető lenne az 1850-es évek politikai üldöztetéseivel foglalkozó legfontosabb iratsorozatok mintegy háromnegyedét tevő akták sorsa. Sashegyi Oszkár az anyag felállításában és a leltár azt tükröző rendjének kialakításában a proveniencia elvét a történetiség és a célszerűség követelményével egyeztette olyan következetesen és sikeresen, hogy munkájának éppen e legfontosabb eleme csak elismerést érdemel. A birodalmi minisztériumok hazai vonatkozású iratait a forradalom időszakában Windischgrätz által felállított magyarországi politikai hatóságok anyaga követi, majd a Schwarzenberg-Bach szisztéma át- meg átszervezések útján formált hatalmas aktafolyama. „A birodalmi centralizmus korában működő politikai hatóságok iratai" címen egybefogott első részt a Benedek kormányzósága idején keletkezett iratanyag bemutatása zárja. A második rész az Októberi Diploma ós a kiegyezés közötti időszak anyagát tárgyalja, a tárca nélküli magyar miniszter iratai ós további két, kisebb jelentőségű állag mellett a magyar és az erdélyi udvari kancellária, valamint a Helytartótanács tekintélyes sorozatait. A harmadik rész a politikai kormányszervek által felügyelt szakhivatalok közül az építészeti hivatalok igen becses anyagát és az állami ill. az adószámvevőségek csonkaságukban is figyelmet érdemlő iratsorozatait mutat ja be. Messzemenően egyetértve a bürokratikus hierarchiát is tükröző, történetileg is megalapozott elrendezéssel, mindössze egy fogalomhasználati kérdést teszünk szóvá. A szerző ,,az októberi diploma koráról", ennek a „kornak" a kormányhatóságairól szól az 1860 — 1867 közötti időszak tárgyalása során. Ez a fogalom, amely újra és újra felbukkan a történeti bevezető lapjain is, indoklást találhat, ha nem is menteset minden leegyszerűsítéstől, az 1860 — 6l-es szakasz kormányzattörténete vonatkozásában, de a provizórium időszakára aligha. A provizórium 1861 végi bevezetésével nemcsak az Októberi Diplomával Magyarországra oktrojált udvar; kormányszékek jellege és funkciója változott meg alaposan, hanem de facto felfüggesztésre került maga ez a Habsburg-hatalom és a magyar konzervatívok kiegyezését megtestesítő, de gyakorlatilag megvalósíthatatlannak bizonyult „birodalmi alaptörvény", amit egyébként (93, 101. 1.) a szerző is regisztrál. Sashegyi Oszkár leltárának értékét, használhatóságát mindennél inkább az egyes állagok ismertetése biztosítja. Az irattermelő szerv történetének hatásköri és ügyviteli vonatkozásokat is érintő összefoglalását a forrásanyag tagolásának, terjedelmének szabatos leírása követi. A szöveg a forrásanyag feltárásának legfőbb technikai feltóteleit minden esetben jelzi, ós — eltérő mértékben ugyan — közvetlen tartalmi eligazítást is nyújt a kutató ezámára, amit a kötet mutatója a fontosabb fogalmak kiemelésével maga is elősegít. Az állagok bemutatása során a szerző kitűnő tájékozottsága sokoldalúan mutatkozik. Jobbnál-jobb hivataltörténeti miniatűrök sorakoznak az anyagismertetósek élén. Egyeseket kidolgozottságuk (pl. „a polgári ügyekben teljhatalmú" Geringer császári biztos hivatalának megszervezéséről festettet), másokat új kutatási eredményekben bővelkedésük (pl. a visszaállított erdélyi kancelláriáról, ill. az építészeti szakhivatalokról rajzoltakat) teszi különösen becsessé. Sok esetben kapcsolódnak közvetlenül a hivataltörténeti vonatkozások a kutató számára nélkülözhetetlen ismeretek közléséhez. Gondolunk az ügyintézés menetéről általában írottakra éppen úgy, mint például a visszaállított udvari kormányszékek ügyintézésének viszonyítására az 1848 előtt működött, hivatalokéhoz, vagy annak az önmagában is beszédes ténynek a jelzésére, hogy a Helytartótanács évi ügyforgalma a forradalom előtti 49 ezerről a hatvanas évek elején 129 ezer fölé emelkedett. S végül, de nem utolsósorban: a kutató szabatos, mégis minden felesleges bonyodalomtól, szakismeret-fitogtatástól mentes eligazítást kap, hogyan közelítheti meg legcélszerűbben az őt érdeklő anyagot. S ha tekintetbe vesszük, hány esetben ielzi szerény öntudattal a szerző, hogy a levéltári munka során (tegyük hozzá: személyes teljesítményekónt) készült segédlet pótolja, vagy egészíti ki az egykorút, akkor mérhetjük fel igazán, mit jelent Sashegyi Oszkár munkássága az adott korszak kutatásának előmozdításában. A magyar kormányzattörténet, különösen az újkori kidolgozatlansága nagyonis megbecsülendővé tesz minden kezdeményezést e téren, még inkább, ha az a vizsgálandó t.eriilet rendszerezett áttekintését nyújtja, mint Sashegyi viszonylag terjedelmes bevezető tanulmánya. A szerző alapos anyagismerete révén sok vonatkozásban egészíti ki az ország abszolutizmuskori politikai kormányzatáról eddig tudottakat. Különösen sok újat