Századok – 1967

Krónika - Ankét a történelemszemlélet és nemzeti kérdés tárgykörének újabb vitairodalmáról 1454

1458 KRÓNIKA giai egyensúly bomlásához; növelte a szakadást a realitás és a vágyak között. Kifejtette, hogy múltunk reális ismertetésére — éppen ezért — marxista történetírásunk hivatott, mindenekelőtt egy kritikus történeti tudat kialakítása révén, — még akkor is, ha ez a törekvés ideig-óráig — akár egy-két generáció életében — a nemzeti tudat zavaraihoz vezet. Befejezésül azt a problémát elemezte: mi az alapvető különbség a nemzeti ideológiában a polgári és a szocialista modell közt, s ezen belül nemzeti tudat és történetírás viszonyában. Véleménye szerint a polgári nacionalizmusban a „nemzet" az ember számos csoport-lojalitása közt a legfőbb csoport, s ehhez példatár a nemzeti történelem. Ezzel szemben a szocialista nemzeti tudat számára a „nemzet" történeti produktum, hosszas történeti fejlődés eredménye. Nem a legfőbb csoport-lojalitás tárgya, hanem egyik lényeges csoport, mely azonban nem kizáró jellegű. A történelem pedig nem példatár, hanem törvényszerűségeket kutató tudomány. Ennek következtében alapvetően más a történetírás funkciója is a nemzeti öntudattal való viszonylatában. Szűcs Jenő hangsúlyozta, hogy a történelem — szakítva azzal a jellegével, hogy minél tetszetősebb analógiákat nyújt az érzelmek táplálására — a hibás köröket, a determináltságokat mutatja ki. A kritikus történetszemlélet, mely természetesen tartalmazza a „nemzetinek" tudományos elemzését, éles kritikáját, nem vezet az érzelmek elsivárosodásához. Viszont a bizonytalan érzelmek kontroljára vezethet, amire azért is szükség van, mert a nacionalizmusok Kelet-Európa-szerte máig is kiható érzelmi, intellektuális és pszichikai zavarából ez az egyik kivezető út. Kosáry Domokos kandidátus, Benczédi László referátumának egy mondatára utalva abból indult ki, hogy ha a népet, a társadalmat illetően ugyan nem is, a történetírást illetően voltak néha pesszimista pillanatai. Ez utóbbi ugyanis, igen jó gárdája és szakmai-elméleti felkészültsége ellenére, az adott feltételek közt nehezen tudta véghezvinni, lassan tudja lezárni azt a fordulatot, amely valóban megszabadítja őt egy sor korábbi, főleg nacionalista jellegű elfogultság terhétől. Történetileg nézve azon egymásra rakódott szemléleti rétegeket, amelyeket a múlt örökül hagyott, hangsúlyozta, hogy a polgári nacionalizmushoz elég volna a XIX. századig visszamennünk. Mivel azonban nálunk a polgári-nemzeti átalakulást a köznemesség vezette, ez utóbbi elkerülhetetlenül magával hozott ós tovább adott sok mindent saját hagyományos, a XVI. századig, esetenként még régebbre visszanyúló történeti tudatából. E vonatkozásban azt tartotta lényegesnek, hogy ma ne nézzük a történelmet az egykorúak, különösen (ami a leggyakoribb) az egykori magyar feudális uralkodó osztály középső ós alsó rétegeinek szemével. Ne azonosítsuk magunkat az ő nézeteikkel. A nacionalizmusban tovább élő nemesi elfogultság mutatkozott ineg abban a hajlamban, hogy a köznemesség szerepét visszamenőleg idealizálják, meg hogy olyanféle színezetet adjanak a dolgoknak, mintha a hazai feudális társadalom fő belső ellentéte a köz- és a főnemesség (és nem a kiváltságosak és a nép) közt mutatkozott volna, mintha a rendi kiváltságok védelme egyben mindig a nemzet, az alkotmány, a szabadság védelme lett volna, mintha a nemes, minél szegényebb volt, annál közelebb állt volna a néphez, és minél függetlenségibb, eo ipso annál közelebb a haladáshoz. Történetírásunk, minden irányú felkészültségével, alkalmas arra, hogy az ilyen és más hibák maradványainak kiküszöbölésével új, magas szintű, korszerű, marxista szintézist alkosson Magyarország történetéről. De a feltételek közt akadályokkal is számolnia kell. Kosáry Domokos véleménye szerint Benczédi László sok pozitív, előremutató elemet tartalmazó referátuma mintha helyenként túlságosan derűlátóan ítélné meg ezeket. Először is azt, hogy a dogmatizmus évei alatt, az adott feltótelek között, a marxista irodalomban is helyenként tovább érvényesült a magyar nacionalizmus egyik, ún. függetlenségi változata. Ez természet szerint azt is gátolta, hogy a másik, 67-es változat egyébként határozott bírálata reális eredményekre vezessen. Mindezt a referátum kevésbé bírálja, mint Molnár Erik álláspontját, pedig ő, ha nem is értünk vele mindenben egyet, mégis jó irányban kereste a hibát, ós a magyar marxista történetírást nem az ő hagyományától kell féltenünk. De nem elég kritikus a referátum a régi, átszűretlen magyar nacionalizmus bizonyos elemeinek újjáéledésével szemben sem. Kosáry hangsúlyozta itt, hogy őt is az ellenforradalom korszakában nevelték, nacionalistának, aminek lényegén nem változtat az, hogy Szekfű Gyula tanítványaként e nacionalizmusnak nem szélső oldaláról indult. Hosszú ós keserves küzdelem volt — mondotta —, míg fokról-fokra be kellett látnia, hogy e nacionalizmusnak mennyire nem volt igaza. Ez a nacionalizmus történelmileg több lépcsőn át, legutolsó fórumon 1944-ben megbukott. „És ha most ennek engedményeket próbálnánk tenni, én lennék az első, aki felállna, és azt mondaná: vigyázzunk, ne kezdjük újra !"