Századok – 1967

Történeti irodalom - Contrasts in Emerging Societies. Readings in the Social and Economic History of South-Eastern Europe in the Nineteenth Century (Ism. Katus László) 1418

1420 TÖBTÉNETI IRODALOM beszélni ipari forradalomról — az élelmiszeripar vezető szerepével —- és a tőkés gazdaság ezt kísérő általános és szóles kibontakozásáról. A másik három országban hasonló jelenséggel találkozunk, mint a mai Közel- és Közép-Keleten, a Kongóban vagy Rhodéziában: szélsőségesen egyoldalú, egy-egy alapvető nyersanyag (román olaj, boszniai vas ós fa) kitermelésére koncentrált és a külföldi tőke által nemcsak finanszírozott, hanem közvetlenül is irányított ipari növekedéssel. A legnagyobb hasznot ígérő szektor gyors növekedése mellett jóformán az egész gazdaság szinte érintetlenül megmaradt hagyományos állapotában. Ilyen körülmények között ezen országokban mindvégig döntő szerepet játszott az ipari kistermelés, a falusi háziipar és a kivárosi kézműipar. Bulgária példája jól mutatja a nemzeti függetlenség és az ipari fejlődés közötti viszony ellentmondásos természetét. A korábban virágzó és a tőkés kooperáció egyszerű formáiban megszervezett bolgár ipar elvesztette védett piacát ós megsemmisült az importált külföldi gyáripari termékeknek az új országra zúdúló áradatában. A függetlenség inkább kedvezett a parasztságnak, mint az elsősorban kereskedő középosztálynak, s az ország inkább agrárjellegűvé vált, mint volt a függetlenségi háború előtt. Ezzel kapcsolatban Warriner találóan utal a modern India analógiájára. A vizsgált országokban — Magyarország kivételével — nem figyelhető meg a XIX. század folyamán a kapitalista burzsoázia általános felemelkedése, amely dinamikus erőkónt működve képes lett volna átalakítani a társadalom arculatát. Míg a Nyugaton a kereskedelem bomlasztotta a feudális gazdaságot, s a kereskedők a parasztokkal fogtak össze a feudális birtokos osztály ellen, addig Délkelet-Európában éppen fordítva állt a dolog: a kereskedelem fejlődése az agrártermékeket exportáló nagybirtokot erősítette, s ugyanígy hatott a közlekedés forradalma, a vasútépítés is. Bár az egykorú források a XIX. század utolsó negyedében számos vonatkozásban haladásról beszélnek a délkelet-európai országok gazdasági életében, a fejlődés reális mértékét csak úgy tudjuk megállapítani — hangsúlyozza Warriner —, ha a modern tudomány olyan összehasonlító vizsgálatokra is alkalmas mérőeszközeit alkalmazzuk, mint a nemzeti össztermék, a nemzeti jövedelem, vagy a marxista fejlődési periodizáció. Ezzel kapcsolatban azonban a szerző bírálatot gyakorol mind a polgári, mind a marxista beskatulyázási kísérletekkel szemben, amelyek egyaránt a nyugati tőkés fejlődés normáit és mércéit alkalmazzák a kelet-európai országok eltérő viszonyaira, s a nyugati fejlődés vizsgálatából leszűrt tipologiai és periodizációs sémákat igyekeznek ráhúzni a más úton és más ütemben haladó kelet-európai gazdasági fejlődésre, eltorzítva annak valóságos dimenzióit (a nyugati polgári kutatók inkább alábecsülve, a hazai marxista kutatók pedig inkább túlbecsülve a növekedés mértékét ós ütemét). Warriner kimutatja, hogy a gazdasági növekedés Rostow által megállapított szakaszai mennyire nem alkalmazhatók a délkelet-európai országok esetében. A XIX. század első fele kétségtelenül a „tradicionális társadalmak" időszaka, de mennyire más ez a kelet-európai trandicionális társadalom, mint pl. az egykori angol volt. A XIX. század közepe után Magyarországon, Horvátországban ós Szlovéniában megfigyelhető a „nekiindulás (take off) előfeltételeinek" kialakulása, de nem lehet ugyanezt elmondani a balkáni országokról a nemzeti felszabadulást követő időszakban. A társadalmi és politikai kielégítés nem adott közvetlen lökést a gazdasági növekedésnek, sőt Szerbiában és különösen Bulgáriában inkább a nemzeti felszabadulás előtt beszélhetünk gazdasági fejlődésről; az új független államokban a korábban létrejött előfeltételek jelentős része visszafejlődött, elsorvadt. A XIX. század vége felé azonban többé-kevésbé mindegyik országban mutatkoznak a nekiindulás előfeltételei, elsősorban Romániában és leginkább Magyarországon. Rostow szerint Ausztria-Magyarország az első világháború kitörésekor csak az előfeltételek stádiumában volt, Warriner viszont rámutat arra — s ebben egyetérthetünk vele —, hogy Magyarországon 1890 és 1914 között legalább ugyanolyan indokolt lenne a „take off" időszakáról beszélni, mint Oroszország esetében. Végső konklúziója az, hogy a rostowi növekedési tipologia nem alkalmas a kelet-európai országok fejlődésének elemzésére, mert alábecsüli azt. A kelet-európai országokban uralkodó marxista szemlélet viszont — Warriner szerint — éppen az ellenkező hibába esik: túlozza a gazdasági változások mértékét, elmossa az egyes országok közötti különbségeket, s a nyugat-európai fejődés sémáját másolja át a lényegesen eltérő sajátságokat felmutató és más típust képviselő kelet-európai országokra. Az osztálynélküli polgári növekedéselméletekkel szemben Warriner a marxista interpretáció nagy érdemének tekinti, hogy aláhúzza a második jobbágyság döntő fontosságát, a jobbágyfelszabadítást teszi meg a legfontosabb periodizációs határnak, s kiemeli az agrárkérdés és a parasztság szerepét a kelet-európai fejlődésben. Ugyanakkor azonban a feudalizmus végét és a kapitalizmus kezdetét egy fix dátumhoz köti, túl éles és mechanikus átmenetet konstruál, s a formációváltás kétségkívül döntő szociális és