Századok – 1967

Korreferátumok - Elekes Lajos: Történeti ismeret és szocialista tudat 1216

1220 ELEKES LAJOS teljességet. E specifikusan történettudományi feladat két részre bontható. Egyrészt az adatok tömegének alapos elemzése útján megállapított törvényszerűséget, amelyet tételesen is kívánatos megfogalmazni (ez lehet a filozófus feladata, de jobb, ha már azt is, legalább első szinten, történész végzi), nem elegendő csak így — tehát tételes, tételszerű megfogalmazásban, esetleg többkevesebb bizonyító adat kíséretében — bemutatni, hanem úgy kell érzékeltetni, amint a valóságban érvényesült. Tehát ellentmondó tények, tendenciák, jelenségcsoportok kusza tömegében, az élet eleven valóságában, amint az egymást keresztező szálak tömkelegéből fokozatosan kibontakozik. Történelmileg valósághűen. Másrészt (a feladat előbb említett részével szoros összefüggésben) le kell írni, el kell beszélni, érzékeltetni kell az emberi lét, a társadalmi fejlődés, az élet konkrét körülményeit, a maga teljes gazdagságában, bonyodalmasságában, valóságos vagy látszólagos történeti összevisszaságában, rendezetlenségével együtt. Mert csak így válik világossá a rendezetlenségbe rendet vivő elem, a törvénnyé emelkedő uralkodó tendencia valóságos jelentősége; így válik érthetővé, érzékelhetővé az, ami az emberi történelemben valóban nagy: a küzdelem — a hősi harcok és mellettük a hétköznapi életteljesítmények — heroikus jelentősége, az tehát, ami által, amiben a törvény keletkezik és megvalósul, ami az emberi felemelkedés emelője és biztosítéka. így válik érthetővé, ismerhetővé, életközelien emberivé a történelem cselekvő hőse: az ember, aki a felemelkedés nem könnyű, emberi útján járva, tetteivel azt vagy éppen ellentétét szolgálja, aki küzd és tetteinek összességében a törvény forrása és megvalósítója, hatásának alanya és tárgya egyszerre. A történelem az élet mestere lehet, nagy tanítója marxista értelmezésben is. Főként ilyen felfogásban és ennek megfelelő ábrázolásban. Megítélésünk szerint ezen a ponton kell kissé közelebbről szemügyre vennünk a hajdan sokat, napjainkban ismét gyakrabban — de nem mindig, sőt többnyire nem valami szerencsésen — felvetett kérdést: mennyiben művészet a történelem? Vagy ha nem az, van-e mégis valami olyan vonása, tulajdonsága, ami a művészethez közelíti, s a kérdés vizsgálóiban — nem a kérdés lényegének tudatos elferdítőiben, hanem a valóság, az igazság felderítésének őszinte híveiben ilyen utalások, analógiák felhasználásának szükségérzetét kelti? A kérdés felvetésének időszerűségét alátámasztja az a körülmény, hogy a fentebb említett, a társadalmi-történelmi törvényszerűségek jellegét sok oldalról megvilágító szovjet vitákon is megfogalmazták, igaz, a hagyományostól lényegesen eltérő — mondhatni azzal homlokegyenest ellenkező — formában, akként ugyanis, vajon nem ott keresendő-e az esetléges érintkezés alapja, hogy a művészetnek is, mint a tükrözés sajátos formájának, van valami olyan vonása, ami gyökerében a tudományéval azonos vagy legalábbis közelrokon. Űgy véljük, a kérdés ilyen megközelítése nem indokolatlan. S ha a kérdésre akkor, ott adott választ nem is tekinthetjük mindenben kielégítőnek (sem a kérdés feltevőjének, sem a vita egészének nem volt célja ennek az újszerűen felmerült problémának a végérvényes tisztázása), annyira ennek tanulságai nyomán is feljogosítva érezzük magunkat, hogy a dolog bennünket tárgyunk szerint elsődlegesen foglalkoztató vonatkozásairól néhány hipotetikusnak szánt megjegyzést kockáztassunk. Azért itt és nem később, mert a probléma magva nézetünk szerint (és gyakran hallható, olvasható más nézetekkel szemben) nem elsősorban a kifejezési mód, az ábrázolási forma problémái közt, hanem a lényeg megismerésének — a történelmileg lényeges adekvát megismerésének és adekvát, életteli kifejezésének — alap-