Századok – 1967
Korreferátumok - Pamlényi Ervin: A magyar történetírás fejlődése a felszabadulás óta 1191
A MAGYAR TÖRTÉNETÍRÁS FEJLŐDÉSE A FELSZABADULÁS ÓTA 1197 pártosságot is, tért hódítanak újra a pozitivista, objektivista tendenciák. A végső periódusban, 1956 nyarán az irányítást részben már a történészfronton kívüli politikai erők ragadták magukhoz, amelyek célja már csak a dezorganizálás, a bomlasztás volt. Propagandájuknak, nézeteiknek a történettudományban is — csak úgy mint országosan — sokan estek áldozatul azok közül is, akik tulajdonképpen csak a hibák következetes kijavítását akarták elérni. Az ellenforradalom után meginduló új periódus még túlságosan friss ahhoz, hogy periodizáció tárgya lehessen vagy hogy időt álló mérleget lehessen róla felállítani. Annyi bizonyos, hogy történettudományunk aktívan részt vett abban az ideológiai küzdelemben, amelyet a Magyar Szocialista Munkáspárt ebben az évtizedben folytatott a marxizmus—leninizmus alkotó alkalmazásáért, tisztaságának megőrzéséért, egyszerre küzdve a dogmatikus nézetek újjáéledése és a revizionizmus meg-megújuló támadásai ellen. Ennek a harcnak egyik meglehetősen exponált frontszakasza volt a történettudomány, amelyben a fejlődés, az eszmei tisztázódás, a kezdeti, — igaz, kissé hosszúra nyúlt — szakasz bizonytalanságai, zavarai után a többi társadalomtudományéhoz hasonló ütemben, mértékben következett be. Figyelemreméltó ebből a szempontból, hogy magát ezt az egy évtizedes fejlődést is többféleképpen kísérlik meg értelmezni, jellegét meghatározni. Vannak ugyanis, akik úgy látják, hogy az elmúlt tíz esztendő eredményei egyenes folytatása a marxizmus 1945 utáni térhódításának és meggyökerezésének. Ezek szerint ez nem más, mint —kisebb kitérő utáni —folytatása annak, amit az ellenforradalom megakasztott. Másrészt pedig felmerül az a megfogalmazás is, hogy ez a fejlődés azért lehetett olyan gyorsütemű és eredményes, mert szakítást jelentett az előző korszak felfogásával; az a jó benne, amiben attól különbözik, amiben megtagadja előzményeit. Aligha tévedünk, ha mindkét értékelést elmarasztaljuk abban, hogy elhanyagolja a dialektika elemeit és nem vesz tudomást, arról, hogy az elmúlt tíz esztendő a történettudományban egyfelől a megőrzés és folytatás, másfelől az újrakezdés és magasabb szintre emelés mozzanataival jellemezhető: megőrzésével és folytatásával mindannak, ami a megelőző időszakban helyes és eredményes volt a marxista elméletnek a magyar történelemre való alkalmazásában, másrészt pedig egyszermind újrakezdése és magasabb szintre való emelése azon történeti kérdések tárgyalásának, amelyek megoldásában akkor a dogmatizmus és személyi kultusz következtében tévútra kerültünk. Történettudományunk tíz esztendős útja, úgy gondolom, csak ebben a dialektikus összefüggésben mérhető fel helyesen. Arra nincs lehetőség, hogy ennek az előadásnak a keretében módszeresen végighaladva, valamennyi kutatási területen az egész végzett munkáról beszámoljunk. De talán nem felesleges, legalább jelzésszerűen érinteni a leglényegesebb eredményeket, a megjelent munkák tükrében, ilyen módon is érzékeltetve egész munkánk problematikáját, jellegét. Röviden érintve tehát csak az egyes korszakokat: ebben az időszakban tovább folyt és elmélyült a magyarországi feudalizmus kialakulásának, korai és virágzó szakaszának beható vizsgálata. Olyan fundamentális kutatások eredményei láttak napvilágot, mint a Zsigmondkori Oklevéltár újabb kötetei, az Árpádkori történeti földrajz első kötete. A monografikus munh álatok közül kiemelkedik a feudális földmagántulajdon problematikáját tárgyaló kötet, amely beható forráselemzés alapján rajzolja meg a királyi, világi és egyházi földtulajdon kialakulásának — eddig többféleképpen értelmezett -4-
